Téma
Igazság idézetek
-
Az ember, míg egyedül van, saját magát szereti (...). Utána megszeret egy másik embert, és már az első pillanatban hasonlítani akar hozzá, mert igen szeretetreméltónak találja. De a másik ember meg éppen őhozzá akar hasonlítani, mert éppen őt találja szeretetreméltónak. Így aztán mindketten változni kezdenek. Az egyik lassan olyan lesz, mint a másik, a másik pedig olyan lesz, mint az egyik. Ezután már nem szeretik egymást. Önmagukat szeretik megint.
-
Megszoktuk, hogy a háború borzalmait a kiontott vér vörös fátyolán át szemléljük, s ez eltakarja szemünk elől a meg nem születettek seregét és a pici koporsók gyászmenetét, holott a nemzet jövője szempontjából egy csecsemő csendes elhunyta nem kisebb veszedelem, mint a sokkal tragikusabb halál a csatatéren.
-
Az ember maga alkotja meg útját. Az én dolgom, hogy megtegyem a mindenkori következő lépést. Az én dolgom, hogy tanuljak szeretni, megbocsátani, és ne ítéljek. Fogadjam el a világot olyannak, amilyen, higgyek a mosolyban, a vigaszban, az odafordulásban, a segítségnyújtásban. Higgyek önmagamban és egy jobb világban.
-
Anya az az ember, aki felöltözteti a napot. Felkel és élni kezd benne, és számunkra, akik ismerjük őt, egyszerûen elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. És mit szólnánk, ha eltûnne? Akkor mi lenne? Hová tûnt a levegő, amit beszívunk? Hová mosta el a víz az utat, amin járunk? Hová rejtőzött a föld a lábaink alól? Tore Renberg
-
Annyiféle a szomorúság, ahány órája van az életünknek. És valószínûleg még annál is több. És mindegy, hogy tudod-e, honnét jön ez vagy az a szomorúság. Hozzátartozik az életünkhöz. Ha engem kérdezel, szerintem még az állatok is szomorúak. És talán a fák is. Csak a kövek nem. Azok csak feküsznek, és nem csinálnak semmit. De ki vágyna erre? Robert Seethaler
-
Az élet nem szorongáskeltő. De azzá tudjuk tenni érzelmeinkkel és tudattalan választásainkkal. Ha mindig olyan embereket választunk, akik maguk is hasonló érzelmi attitûddel rendelkeznek, vagy ha tudattalanul folytonosan olyan élethelyzeteket alakítunk, melyekben beigazolhatóvá válik minden korábbi gyanakvásunk. Tari Annamária
-
A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe. Frances Hodgson Burnett
-
Nem érted? A mag az élet. A hagyma a rothadás. Az élet a rothadásból kikél... De minden növénynek más a természete. Mint az embernek. Meg köll vele ösmerkednünk. Van olyan, aki csak kövér földben díszlik, mint a mák és a napraforgó, meg a jeges levelû lapu. Van olyan, akinek szegénység a világa. A kövirózsa példának okáért, vagy a borostyán, vagy az őszibarack. Ismét más növények a társas életet szeretik, mint a hangyák vagy a farkasok, vagy az emberek: a fenyőfa, nyírfa, bükkfa. Ismét mások a magányos életet kedvelik, mint a remeték: a diófa, hársfa, birsalmafa, berkenyefa. De berkenyefát soha ne ültess... A berkenyefa... nem terem addig... ameddig az ültetője él. Gárdonyi Géza