Ady Endre

Szent elgondolás: volt egy Jézus, Ki Krisztus volt és lehetett És szerette az embereket.

Feledt kérdésként, választalan Bukjam csöndbe omoltan: Ha nem voltam, ne vágyjak lenni S maradjak titok, hogyha voltam.

Egy suhanás se árulja el, Mit lelkem úgyis titkolt: Valaki elment élet nélkül, Valaki elment, aki itt volt.

Mikor a világ lázban ég, nagy izgalmak és nagy szenzációk korában, rávezetődik az emberlény az egyetlen igazságra: az élet az, aminek tartod; célja önmagad, boldogsága az, hogy önmagaddal megelégedve megbékülj mindennel.

Az emberek futnak a boldogságért, s nem tudják, mikor veszítik el.

Igaz, hogy csak tökfilkó megy lépre a kacér nőnek, de éppen az a kacér nő mûvészete, hogy a legokosabb emberből is tökfilkót csinál.

Titokzatos, megfejthetetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.

Az ember mindent elfeled, Élni, hazudni, halni, adni, De csók-kérő daganata A sírban sem fog lelohadni.

Látlak szelidnek, látlak szépnek, Csunyaságnak, gyönyörüségnek, Látlak mindenkinek.

Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott, Rám tán halálos volt a játék, Magának érte taps jutott. Így osztják a babért a földön, Hol a szív sorsa siralom... ...Hány ily darab játszódott már le Ezen a monstre-színpadon?!

Szeress engem, ha tudsz szeretni, Szeress engem, mert, jaj, utálnak S olyan jó szeretettnek lenni.

Óh, földi dolgok, ha nem kellene Birtoktokért megmozdítni az ujjat S úgy magatoktól ölünkbe esnétek: Be szép volna és - be kevés az Élet.

Lesz erényes, különb nálam, Lesz mosolygóbb, mint a szájam, Lesz eredmény több, mint vártam, De legszebben én gondoltam.

Fussatok el, eskük és imák, Úgyis elmulik már a világ, Kopott kocsin siet el velem Az eldobott, szegény Szerelem.

S kiszállunk majd egy csodálatos tájon, Hol semmi sincs, csak illat és meleg: Fölszikkasztjuk a könnyeinket S megengeded, hogy szeresselek...

Kezében óriás rostával Áll az Idő, és rostál egyre, Világokat szed ki és rostál ki Vidáman és nem keseregve S búsul csak az, akit kihullat.

Adás, igéret, tilalom, Parancsolat avagy alázat, Ki leszel, mikor ujra látlak?

Meghal minden és elmúlik minden, A dics, a dal, a rang, a bér. De él az arany és a vér.

Szépség, tisztaság és igazság, Lekacagott szavak, Óh, bár haltam volna meg akkor, Ha lekacagtalak.

Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben, S most nézd, Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem.