Ady Endre

Olyan vagyok, Mint rosszul kezdett És meg se kezdett szerelem.

Búcsúzom már tőled Bölcsességgel telten S bölcsességgel Bukdosik a lelkem.

Rám néznek és minden rendben van: "Nagy valaki ez, vagy nagy senki." Csupán azt nem kérdi senki sem: Gyûlölni kell-e vagy szeretni?

Ki rám tekint, kit megnézek, Egymást talán már sohse látjuk, Nem öleljük, de meg se bántjuk, Egyik erre, másik arra Emléket visz nem akarva.

Semmi sem érte, Félig sem érte, Mit az én életem Pazarolt el érte.

Siratom, hogy sírsz, De én Éjszaka vagyok S a reggelre fogom rá a könnyeimet. Siratlak, mert élsz, Siratlak, mert bőszen kutatod Sírnivalódat, Siratlak, mert az enyém vagy, Siratlak, mert másként nem lehet, Siratlak, siratlak, siratlak.

Szörnyedjenek el, akik látják Az én öleléseimet: Új, gonosz csókok tudományát.

Jaj azoknak, akik szeretnek, Mert nem hiszek már régen A szivemnek.

Csupa rom és romlás a lelkünk, Mindegy, akartuk. Sorsunkon titkos, fekete leplek, Csak azért is szeretlek.

Kipp-kopp, most már egy síri alkony Ködös, süket nótáját zengi Az őszi est. Ma se jön hozzám, Ma se jön hozzám senki, senki.

Benyúlnak a lelkünk mélyébe Titkos, nagy ujjak, karmolók. Medrünkben megborzongunk félve: Rettenetes, végtelen ujjak És fölsírunk a süket éjbe.

Pórrá paskolt a suta Sors És voltam a senkibbnél senkibb.

Mindent akartunk s nem maradt Faló csókjainkból egy falat, Vágy, emlék, bánat, cél, okság, Egy pillanatnyi jóllakottság.

Mi már talán sohse találkozunk, Bús vándorok, mi ketten. De ott vagyok, mindig, mikor kíván És ő is eljött, Akármilyen idegent szerettem.

Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.

Mikor mindenek vesznek, tûnnek, Tarts meg tegnapnak, tanuságnak, Tarts meg csodának avagy bûnnek.

Tudok hinni Magába úgy, mint hinni nem tud senki sem álomban, sem valóságban, sem rögeszmében. De arra a csodára képtelen vagyok, hogy Magát a legfájdalmasabban ne érezzem a lelkemben még akkor is, mikor vággyal, gyönyörûséggel gondolok Magára. Valahogy jobban kellene Magát ösmernem, az agyába, az idegeibe látnom, hogy nyugodtabb legyek. Így borzasztó hajsza az, a mi lelkemben újra és újra megindul. Folytonos kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajjon milyen helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat, ledobhat e helyről?

Nem élek én tovább, Csupán addig élek, Amíg szerelmemért Szerelmet remélek; Amíg mint eszménykép Ragyog le szívemnek Szentelt oltárára A nő, a teremtés Legszebb koronája.

És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerût, Mindörökre látom.

Holnap éjjel elérek valakit, Holnap éjjel elfelejtem a multam, Holnap éjjel mese lesz a világ S én mesélek testemben megindultan.