Ady Endre

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem, Azok tettek azzá, akiket szerettem. Üres lett a szivem, üres lett utánok, Betöltötték kínzó, messze ûző álmok.

Eltagadom, hogyha kérdik: "Elmult minden, nem szeretlek!" Úgy fáj ez a képmutatás, Úgy fáj ez az én szivemnek.

Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hûtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar.

Mikor már a hangulatok irányítanak: elmúlt az ifjúság. Az ifjúság nem hangulat, hanem élet... Hajh, régen éltem én már. Elfásul a szív lassan-lassan. Cinizmusából egy-egy hangulat, ha kiragadja. Ilyenkor még tán verset is ír: Gabriellához, vagy máshoz... Aztán jön a nagy lohadás, felváltja bitorolt székét a régi unottság... Tombolj ifjúság! Higgy, hódíts, szeress!

Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltûröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgota. Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom.

Mit akar most a Nap? Azt akarja, hogy emlékezzek S legyek boldog, Most már, mikor szabad S mikor már úgyse lehetek.

Én torkig vagyok minden földi jókkal És helyettük a Minden most Te vagy És Neked én a Minden, Itt vagy, bár hûtlen tervet tervezel, Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Ma megbódulok friss testedtől, Mint tubarózsa illatától, Ma szeretlek és fájdalmasan Rejtenélek el a világtól.

Nagyon fogok szeretni valakit, Mondjátok meg neki, jöjjön, rohanjon, Hogy holnap mint hálálkodó kutya Csókolja a kezemet egy új asszony.

És bús íze vala a csóknak És átkozott volt az a csók, És te nem tudtad, hogy ki csókol, És én nem tudtam, hogy ki csókol, És én nem ismertem még akkor A csóknál nagyobb valót.

Bántottam, kik védtek, szerettek S öleltem a judásokat: Igazuk van, akik megvetnek.

Szájon, mellen, karban, kézben, Csókban tapadva, átkosan Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.

Engem mindig félig szerettek, Van jogom, hogy gonosz lehessek S úgy haljak meg, hogy nagyon fájjon, Kik szivüket úgy óvták tőlem.

Minden csak volt: ma nincs semmi. Lenni? Kell az ördögnek ma: - lenni. Minden csak volt, ma nincs semmi.

Le is tört végképp minden büszkeségem, Jégember lettem, fáradt, elkopott, Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen, Nem bánom, a világ bármint forog.

Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja Kialudt örökre sötét éjszakába`... Komor bánattá vált tündöklő reményem, Fojtogató kínná égő szenvedélyem... - Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.

A vén Nap leesett mosolygón, Föllélegzett egész világ: Nem valók az izzadt mezőkre Eféle bolond és nagyszerü, Szent, égi komédiák.

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Õrizem a szemedet.

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkisérjen egész a siromba.

Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús magyar róna, Hány megölt lélek sikoltott Bús átkot az egekig róla.