Csányi Vilmos

A közösség félelem ellen is kitûnő orvosság.

Sokan kiáltanak világvégét, de azért nem feltétlenül kell bedőlni nekik. Minden közösségben, a sirályok és az emberek között is akadnak túlérzékeny egyedek, vészmadarak, próféták. Fontos társadalmi funkció ez, hiszen bár ritkán akkora a baj, mint a jósok látják és láttatják, de vészjelzéssel időben felrázható a közösség.

Ma az emeli a státuszodat, ha sok országban megfordultál, és mivel ezt olcsón megteheted, repülsz, amikor csak módod nyílik rá. Ellenben, ha az emelné a státuszodat, hogy sok könyvet olvastál, sok filmet láttál, sok nyelvet beszélsz, sokoldalú a mûveltséged, ráadásul szépen énekelsz, gyönyörûen mesélsz a gyerekeknek, akkor ebbe az irányba fordulna az igyekezet.

Nyolcvanöt elmúltam, (...) ilyenkor már egy-két évvel több vagy kevesebb nem olyan rettenetes nagy differencia. Nem vagyok az örök élet híve.

A vezető sem mindig dönt jól. És bárkit teszünk a helyére, az se képes mindig jól dönteni.

Az ember, nincs mit tenni, rendkívül aktív lény. Nem nyugszik. Mindig kell neki valamit csinálni. Amíg a mindig csinálást az agráriumban lehetett kiélni, nem volt ezzel probléma, amikor az iparban, hát, az is kezelhető. Ám, amikor a múlt század hatvanas éveiben az ipari fejlődés abba a szakaszába ért, hogy az egyre bővülő termeléshez is sokkal kevesebb élőmunkára volt szüksége, akkor rengeteg ember felszabadult. Egy csapásra fellendült a szolgáltatások világa, és a mûkörmöstől az divattervezőig csomó olyan fura szakma jelent meg, ami nem állít elő semmi lényegeset, de részesedik az emberiségnek a termelés során előállított javaiból. Ami persze jó dolog, mert aki dolgozik, az nem hal éhen. Csakhogy a nélkülözhető szakmákkal egy időben megjelent még valami: a szabadidő. Ami egyrészt örömre ad okot, másrészt bizony probléma is, mert aki unatkozik, könnyen fordul a társadalom számára káros aktivitások felé.

Hiedelem, hogy mi a jó, mi a szép, mi az értékes. Szerintem a régi, a megbízható a jó, a szép, az értékes. A világ többsége szerint viszont az új a jó, a szép, az értékes.

Híve vagyok a televíziós tehetségkutató mûsoroknak, blődek, persze, de milliók nézik, milliókat kapcsol ki. Minden tevékenység üdvözlendő, ami a Földtől kevés energiát igényel, de sok embert leköt, és közösségi érzést, vagy legalább annak a pótlékát nyújtja.

Járványhelyzetben bármerre mozdulunk, a legfontosabb, hogy egységesen cselekedjünk. Fogadd el, hogy fönt kiválasztottak egy modellt, és reménykedj, hogy mûködik, s ha nem, váltanak, és az majd fog mûködni, ha az sem, akkor a harmadik, vagy negyedik bejön. A legfontosabb, hogy csináljuk, amit mondanak. Ne kötözködj, ha túléltük a vészt, majd elemzünk.

Amikor a szülők úgy érzik, hogy most haladéktalanul valamiféle ajándékot kell adniuk a kicsinyüknek - megjegyzem, ennek az érzésnek a megjelenése éves ritmust követ, valószínûleg hormonális és genetikai alapon -, szóval, amikor az érzés elhatalmasodik, rendszerint már karácsony előtt néhány héttel, a szülők különböző válogatottan káros csemegéket, például szaloncukrot, csokifigurákat, mákos bejglit, valamint sokféle ugyancsak ártalmas anyagból készített játéktárgyat szereznek be, de azt nem adják oda azonnal a gyermeknek, hanem eldugják (egy darabig még egymás előtt is rejtegetik, hogy miért, az rejtély). Az ajándékozási késztetés persze ilyenkor már oly erős a felnőtt egyedekben, hogy jóval a megajándékozás előtt elkezdenek beszélni róla a kicsikének. De nem azt mondják, hogy vettem neked izgalmas ajándékokat, csak egyelőre még egyedül szeretném nézegetni őket, mert te úgyis gyorsan elrontod mindet, és akkor én már nem tudok velük játszani. Nem, szó sincsen nyílt, egyenes beszédről. Helyette elkezdik kiépíteni a Jézuska-hiedelmet. Ha csak azt mondanák, ugye, hogy kapsz majd tőlünk valamit, azon nem lehetne töprengeni túl sokat, hiszen a szülők a gondozási viselkedés során gyakran ajándékoznak ezt-azt a kicsinek. Ehelyett inkább siránkozni kezdenek, hogy biztosan szeretnél kapni valamit, drágám, de mi nem tudunk adni neked semmit, nincs nekünk arra pénzünk, majd "hoz a Jézuska".

Ha száz év alatt nemesítek ki valamit, az biztos jó, de ha három év alatt, az elhozza a világvégét? A GMO-rettegés abszolút hülyeség. Hiedelem, ami lassan kihal, ugyanis szükség lesz a génmódosítással előállított élelmiszerre.

Ha (...) hirtelen megszûnne az áramellátás, a világ két héten belül elpusztulna.

A kultúra vékony máz, s ha nem ápoljuk, nem tanítjuk meg mindenkinek, mi megengedett, s mi nem, akkor ez a máz válsághelyzetben pillanatok alatt leolvad rólunk, s archaikus társadalombéli vadállatokká változunk.

Állandóan tanítani kell a gyerekeket, részben a történelemre, részben arra, hogy tagjai egy globális társadalomnak, és ha oda beilleszkednek, akkor mûködni fog az életük, és ha mások is beilleszkednek, akkor mûködni fog a világ.

Minden értelmes lény társakat keres, hozzá hasonlóakat, de legalább olyanokat, akikkel el lehet beszélgetni a világ dolgairól. Így van ez az emberrel is, és noha már hatmilliárdan élünk együtt a földön, szüntelenül keresünk "másokat", akik okosak, intelligensek. Miután a földgolyó felületét már olyan sûrûn lakják az emberek, hogy kifürkészetlen terület nem maradt, legtöbbször a világûrbe, más bolygókra, más csillagrendszerekre képzeljük az intelligens társakat.

A finoman érzékelő radarhoz és a fejlett társas élethez nagyon fejlett agy szükséges, és az ember után a delfinek agya a legbonyolultabb biológiai szerkezet a Földön. A bonyolult agy általában magas intelligenciát is kölcsönöz birtokosának, ezért az etológusok nagyon kíváncsiak arra, hogy miben is nyilvánul meg ez az intelligencia. Vajon lehet velük beszélgetni? Esetleg még nálunk is okosabbak?

A gyermek úgy fog beszélni, ahogy a család beszél, ha durván, akkor ő is durva beszédû lesz, ha kulturáltan, akkor azt sajátítja el, nagyon fontos tehát, hogy a gyermekhez sokat beszéljünk, ezt már a megszületése napjától el kell kezdeni.

Hiába mondjuk csemetéinknek, hogy legyenek becsületesek, őszinték, ha azt látják, hogy kapcsolatainkban mi nem olyanok vagyunk. Nincs az a prédikáció, amely képes lenne helyettesíteni egy jól végzett, mintaadó cselekedetet. A megfelelő viselkedési szabályok az olyan családokban sajátíthatóak el, amelyeknek van családi élete, amelyekben terveznek, szerveznek eseményeket, játszanak, ünnepelnek, beavatják a gyermekeket a felnőttek életébe, vagyis ahol elegendő tere van annak, hogy a család felnőtt tagjaitól megtanulható szabályok megmutatkozzanak és elsajátíthatóak legyenek.

A család akkor tölti be szerepét, akkor ad kiegyensúlyozott harmonikus személyiségeket a társadalomnak, ha maga is kiegyensúlyozott, szerető, védő közösség.

Manapság gyakorlatilag egyszemélyes csoportokkal számolhatunk. A szocializációs folyamatban a modern társadalmak nem lojális, csoportjukért magukat feláldozni képes polgárokat nevelnek, hanem autonóm, önérdekû, egyezségeket kötő, és azokat lehetőleg megtartó egyszemélyes csoportokat. A modern államok jogrendje, normái és erőszakszervezetei is mind arra törekszenek, hogy ezeket az egyezségeket betartassák. A kollektív eszmék hálózatát nem tartja többé össze a biológiai elkötelezettség, a csoporthûség. A kollektív hálózat kizárólag kulturális, tanult, biztosító mechanizmusok függvénye.