Cserna-Szabó András

Ha mi, úgynevezett modern emberek nem unatkoznánk, akkor nem kellene tévé, Facebook, alkohol, shoppingolás, Hollywood, bulvársajtó, gasztronómia, hobbi, kötés-horgolás, horgászat, barkácsolás, bélyeggyûjtés, nyaralás... vagyis nem kellene a létfelejtés. Ami a világon a legnagyobb biznisz.

Mai életünkben egyértelmûen az unalom a legfontosabb tényező. Valójában ettől félünk a legjobban, nem a betegségtől, nem a magánytól, nem a fájdalomtól, nem a haláltól, nem a pokoltól.

Komoly író csakis unalmas lehet. Aki nem unalmas: nem komoly! Aki nem unalmas, azt könnyen az "unalomûzők" közé sorolhatják. Pedig az irodalom maga is éppen a demokratikus unalomnak köszönhette, hogy néhány szépelgő gazdag játékszeréből tömeges iparcikké vált.

Igazából csak egyetlenegyszer szeretik az embert életében, aztán kiûzetünk a gyermekkorból, úgynevezett felnőttek leszünk, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy soha többé nem leszünk valaki számára a legfontosabb lény.

Felnőttnek lenni még azt is jelenti, hogy folyton-folyvást fel kell tennünk magunknak a kérdést: Ki vagyok én?

Miért kell két- meg háromórás filmeket csinálni, amikor bő negyedórában el lehet mesélni mindent? Vagyis a semmit. Jó, persze, azt értem, hogy három óra alatt több pattogatott kukoricát és kólát fogyaszt a néző, mint 16 perc alatt.

Úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Úgy éreztem, hogy a világnak van egy konkrét vége, ahol befejeződik, csak odáig kell elsétálni, és utána már a világon kívül leszek, ahol elmúlik a homály, és kisüt a nap. Csak a tábláig kell elmenni: VILÁG, piros vonallal áthúzva. Lehet, van ott egy határőrbódé, a vámos elkéri az útleveledet, belepecsétel, és mehetsz Isten hírével, kifelé a világból.

A késés a másik ember megvárakoztatása, semmibe vétele, végső soron a megalázása.

Az irodalom nagyrészt magánügy, akár a hit.

Pár év után már sokkal többet jelent a párkapcsolatban a kiszámítható barátság, mint a változó külső.

Minden élet elpusztul szempillantás alatt, mikor a Föld nevû bolygó jókora robbanással atomjaira hullik, ám mindez a világmindenség számára csak tompa pukkanás lesz, mint amikor a szomszéd kinyit egy üveg pezsgőt, és az univerzum végtelen órája rendületlenül ketyeg tovább.

Ez a baj a hippikkel, hogy a lázadó, önsorsrontó, kívülálló maszk alatt mindegyik érzelmes kis plüssmaci.

Egy úrinőnek bizonyos kor után már vigyáznia kell, mire emlékszik.

Addig nincs baj, amíg nincs baj.

Az igazi pálinka egyszerre illatszer és gyógyszer, valamint gyermeki boldogságot varázsol a lélekbe.

A szerencsétlen balfékekben az a veszélyes, hogy szerencsétlenséget hoznak másokra is. Ráragasztják a szerencsétlenségüket a környezetükre. Mert a balsors ragadós, fiam, mint a vattacukor.

A nők úgy vonzódnak a szőnyegekhez, ahogy a diktátorok az erkélyekhez. Valóságos szőnyegfetisiszták! Tulajdonképpen olyanok, mint a macskák: imádnak pisilni, imádják a simogatást és imádják a szőnyegeket is.

A Tisza a népdalokban és a versekben legtöbbször megénekelt folyónk. Hívtuk már szőkének, vadnak, zavarosnak és kanyargósnak... de valahogy mindig a miénk volt, akkor is, ha elvitte házainkat, barmainkat, szeretteinket. A Tisza egyértelmûen nő. Szeszélyes, de szeretjük.

Mintha az orvos azt mondaná a páciensének, hogy ha így folytatja, hamarosan meg fog halni, mert a páciens naponta 10 liter bort, 5 üveg töményt, 80 korsó sört és 30 csésze kávét iszik, elszív 12 doboz cigit és 10 szál füveset, megeszik 14 adag körömpörköltet 3 kiló fehérkenyérrel, desszertnek 5 kiló csoki, plusz heroin, kokain, LSD, és 24 órát ül otthon a tévé előtt a fotelban, és a páciens erre azt mondja, jó, belátom, doktor úr, tényleg változtatnom kell, akkor legyen úgy, hogy az első reggeli kávém koffeinmentes lesz, és feleannyi cukrot teszek bele. Na ilyen a világnak a szívószál betiltása! Halottnak a csók!

Ez a bolygó hamarosan el fog pusztulni, mert nem lehet azt mondani az embereknek, hogy holnaptól nincs repülő meg autó, meg áram, meg tévé, meg betonház, meg nejlonzacskó, meg atom, meg cigi, meg dobozos sör, meg laptop, meg minden. Nem lehet azt mondani a népnek, hogy menjetek vissza a középkorba, túrni a földet a jó levegőn! Nem lehet azt mondani, hogy dobjátok el a hamburgert és az okostelót, szántsatok-vessetek faekével, egyetek újra fekete kenyeret és kását, és akkor a Föld megússza! Kész, kampec a világnak, ennyi. Ez az ipari forradalom első napján, sőt első percében eldőlt, nagyjából abban a percben, mikor Thomas Newcomen agyából kipattant a gőzgép gondolata. Most meg már az utolsó perceket éljük. Hogy öt perc, öt év, öt évtized, öt évszázad, azt nem tudjuk, de tulajdonképpen mindegy is.