József Attila

Tele vágyakkal zokog a lelkem Szerető szívre sohase leltem, Zokog a lelkem.

Én szeretnék alkotni csodásat és Ezer gyönyörût, szépet meg nagyot S aztán meghalni: Mert én a Mámor vagyok.

Szeretném felverni lelkem dalával A szomorúk szívét, a világot. Most megbocsátok annak is, Aki bántott.

Csak te tartasz foglyul engem S csak a szívem csupa seb; A neveddel ajkaimon Halok meg! - úgy édesebb.

Szíved? Óh! a szíved nem találom, Ez az én bús, szomorú halálom. Széttörnélek! - de kezemen bilincs: Meghalok érted, mert szíved az nincs.

Az érc-oroszlán üstökét csóválva riadtan reng a halál-színpadon. A Halál lesi, tárt karokkal várja, hogy Úr legyen a sápadt arcokon.

A nemzet közös ihlet.

Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz.

Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.

Költő szerelme szalmaláng, azért oly sebes és falánk.

Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fû terem gyönyörûszép szívemen.

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok, Előttetek egy ember ment el S utánatok is jön egy ember.

Ki gyáván várja a halált, Magába zárja azt a föld, Midőn a száj lilára vált S két szeme rémületre tört.

Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

Tövises úton segít a jövendő; Jövőben dicsőül meg a szenvedő; Jövő mutatja az utat előttem!

Csókolok egy hideg kezet, Zokogástól reszket vállam: Azt hittem: hûtlen, rászedett, Pedig csak engem szeretett S szive repedt meg utánam.

A szív érez, a szem kutat, Szép lány szerelméhez utat. A szív dobog, a szív sóhajt Ha a lány távol nincsen, A szem ellesi az óhajt: - Mit kívánsz édes kincsem?

Összetört szívem bús kesergője Csókot kért tőled, néma halott, Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle, Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.

Áldalak búval, vigalommal, féltelek szeretnivalómmal, őrizlek kérő tenyerekkel: búzaföldekkel, fellegekkel.

A szerelembe - mondják - belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.