Malcolm Gladwell

A tévé olyan, mint a nátha: a járvány igen gyorsan terjed a lakosság körében, de az ember általában csak szipog tőle egy kicsit, aztán pár nap múlva már nyoma sincs az egésznek.

A jó tanítás interaktív, egyénileg vonja be a gyereket a folyamatba, s minden érzékre hat, vagyis megfelel a gyerek személyiségének.

Amikor két ember beszél, nemcsak a testük és aurájuk kerül egymással harmóniába, hanem az ún. motoros mimikri hatása is mûködik. Ha mosolygó vagy fintorgó arcot látunk, visszamosolygunk vagy visszafintorgunk, igaz, csak olyan rövid ideig tartó izomaktivitással, amit csak elektromos szenzorokkal lehet érzékelni. Ha kalapáccsal ráütök az ujjamra, a legtöbb ember, aki ezt látja, elfintorodik: az én érzelmi állapotomat tükrözik. Ezt nevezik empátiának. Egymás érzelmeit utánozzuk, így fejezünk ki együttérzést, törődést és alapvetőbb szinten így kommunikálunk egymással.

Egyes értékesítői tankönyvek azt ajánlják, hogy a meggyőző személy próbálja leutánozni az ügyfél testtartását és beszédstílusát, hogy kapcsolatot alakítson ki vele. De erről bebizonyosodott, hogy nem mûködik. Ettől az emberek inkább kényelmetlenebbül érzik magukat, nemhogy oldódna a feszültségük. Ez túl nyilvánvaló utánzás.

A bizakodó gondolkodás hatalma nagyon sok mindent legyőz. Olyan sok borúlátó ember van. Vannak, akik eleve azt mondják mindenre: ezt nem lehet megcsinálni, ezt nem tudod megcsinálni. (...) A fenébe is! Ha az ember nem próbálja meg, akkor biztos, hogy nem sikerül!

Ismerőseink társadalmi erőforrások, és minél több ismerősünk van, annál erősebbek vagyunk, annál nagyobb társasági hatalmunk van.

A nagyvárosi élet anonimitása és elidegenedése megkeményíti és érzéketlenné teszi az embereket.

Amikor az emberek csoportban vannak, a cselekvés felelőssége megoszlik. A szemtanúk feltételezik, hogy valaki más majd segítséget hív, vagy úgy gondolják, hogy mivel senki más nem cselekszik, a nyilvánvaló probléma (...) valójában nem is probléma.

Közgazdászok gyakran emlegetik a 80/20 alapelvét, miszerint bármely helyzetben az adott "munkának" mintegy 80%-át a munkában részt vevők 20%-a "végzi el".

Mint a járványelméletnek nevezett teória kimondja: a gondolatok, a termékek, az üzenetek és a viselkedésminták is úgy terjednek, ahogy a vírusok.

Az utcai árusnak nem csak tetszést kell aratnia, hanem arra is rá kell bírnia az embereket, hogy pénzt adjanak ki valamire, amire egy perccel azelőtt még nem is gondoltak. Aki az utcán árul, annak képesnek kell lennie, hogy elérje, amit az árusok szóhasználatában "fordulatnak" neveznek: azt a veszedelmes, döntő pillanatot, ahol szórakoztatóból üzletemberré változik át.

A nagy teljesítményhez vezető úton a későn érő mûvész a bukott mûvészre emlékeztet. A későn érő tehetség az érése folyamata során újra meg újra felülbírálja alkotását, elkeseredik és irányt vált, s hónapszám vagy akár évek hosszú során át egymás után cafatokra tépi az elkészült kéziratot vagy festett vásznakat; vagy ha kiad valamit a kezéből, az olyan, mintha soha be nem érő mûvész alkotta volna. Az "ifjú titánnak" ezzel szemben a kezdetektől megnyilvánul teljes zsenialitása. (...) Ha bármely területen későn érő zsenit fedeznénk fel, gondoljunk arra, hány hozzá hasonló mûvész hagyta abba a festést, mert idő előtt ítélték meg a mûvészetét! De el kell fogadnunk azt is, hogy ez ellen nemigen tehetünk semmit: honnan tudhatnánk, vajon melyik sikertelenséggel küszködő mûvészben lappang a később megnyilvánuló zsenialitás?

A fénykép azt az ígéretet hordozza, hogy képesek leszünk a valóság megragadására.

Az alkotóerő termékének, a szellemi tulajdonnak sok élete van: az újság megérkezik az ajtónk elé, bekerül az emberi tudás archívumába, aztán halat csomagolnak bele. És mire egy gondolat a harmadik vagy a negyedik életét éli, már el is veszítjük a nyomot, honnan jött eredetileg, és elveszítjük a kontrollt afelett, hogy merre tart. A plágium-fundamentalisták legfőbb becstelensége az, hogy azt a látszatot keltik, mintha ez az inspirációs lánc és evolúció nem is létezne, mintha mindig minden író szavai szûznemzéssel jöttek volna világra, és örök életük lenne.

Sokkal helyénvalóbbnak érezzük, ha a mûvészeket a piac tartja el - mint ahogy mindenki mást is. (...) Ha azonban az ember a kísérletezésben kiérlelendő zsenivel van megáldva, kell valaki, aki átsegíti azon a hosszú és nehéz időn, ami a mûvészetének teljes kibontakozásához szükséges.

A tanár hatása lényegesen nagyobb, mint az iskoláé: gyermekünk végső soron jobb helyen van egy rossz iskolában tanító kiváló tanár keze alatt, mint egy kiváló iskolában a rossz tanár keze alatt.

Amit egy személyről első pillantásra megállapítunk, nagyon alapvető dolog lehet a személy karakterével kapcsolatban, mert a következtetés, amit két másodperc után, illetve húsz perc vagy egy egész szemeszter után levonunk, az nagyon hasonló.

Az embereknek nem szükséges valóban ismerni valakit ahhoz, hogy úgy érezzék, ismerik.

A többség számára a munkaerő-felvétel alapvetően romantikus folyamat, amiben az állásinterjú a randevú deszexualizált változata. Olyan embert keresünk, akivel azonnal fellép az a híres-neves ösztönös vonzalom első látásra, és akkor is ezt tartjuk a legjobb jelnek, ha az ezt követő kapcsolat könnyes véget ér, s kiderül, hogy a felekben semmi közös nincsen. A szerelem korlátlan ígéretét akarjuk. Ezzel szemben a strukturált interjú mintha csak az érdekházasságok száraz logikájának és gyakorlatiasságának elvén mûködne.

Minden általánosítás mögött ott van a választás, hogy milyen tényezőket veszünk figyelembe és milyeneket nem.