Tóth Krisztina

Az ember nem valaki miatt tanul meg egy nyelvet – mondja a tanárnő, és már a kimondás pillanatában is érzi, hogy ez hazugság, hiszen dehogynem. Csak amiatt. Az anyánk miatt tanulunk meg beszélni, hogy aztán soha többé ne hallgasson ránk és ne értsen minket, aztán idegen nyelveket tanulunk, hogy továbbra is idegenek maradjunk. Egyre több nyelvet, egyre idegenebbül a világban.

A sors többféle lehetőséget kínált fel, és a valóság a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, akkor történjen ez.

Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.

A szerelem tudniillik nem múlik el, hiába is bástyázzuk körül érvekkel és népes családokkal az ellenkező állítást.

A lehetséges valóságok inventáriuma oly gazdag, a megvalósuló történetek pedig vagy a szemünk előtt játszódnak, vagy egyszerûen rejtve maradnak szereplőikkel együtt.

Valójában senki nem azt látja, ami a szeme előtt van, és csak lépésről lépésre képes az ismeretlen helyzetet újraértékelni, összerakni a részletekből az igazi képet.

A férjek mindig azt hiszik, hogy a feleségek nem tudnak a szeretőikről.

Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tû, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.

A szenvedély ilyen: mint a honvágy egy ország iránt, amelynek határain jártunk már, de messzi fővárosát még sose láttuk, és azt képzeljük, minden valaha látott hely szépsége ott vár minket titokzatos utcáin és megnyíló homlokzatai mögött.

Vonzalom nem vész el, az alkoholista akkor is alkoholista, amikor épp nem iszik.

Minden házasságban megvan az a három mondat, ami örök fájdalmat jelent, és amit egyetlen későbbi más mondat sem tehet jóvá.

Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes szüntelen zümmögéssé olvadva.

Mindenkit elhagy a teste: negyvenöt körül kezd készülődni, hogy átengedje helyét az öregség uniformisának és hatvanöt éves korunkra ismét hasonlítani kezdünk egymásra, mint a kisgyerekek.

A test, eltérően egyes anyagoktól, nem csak hőre tágul. Tágul a szerelemtől, tágul a kudarctól.

A gazdi nem teljesen ember, hanem kicsit maga is állat: hajlandó elragadtatottan bámulni a macskájától ajándékba kapott kövér gilisztát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban visszavigye a kertbe. (A gazdi gyereke ilyenkor kimegy, megvigasztalja a sokkos kukacot és ujjal előfúr neki, hogy könnyebben vissza tudjon mászni a földbe.) A cica pedig boldog, mert végre ő is adhatott valami finom falatot a kétlábúaknak, akik láthatólag hamar el is fogyasztották - hiszen a giliszta eltûnt!

Minden író ember gyûjtöget: mondatokat, arcokat, párbeszédeket rakosgat el, helyszíneket rögzít.

A hatéves fiúkat (...) semmi sem nyûgözi le jobban, mint ami ijesztő, ronda, rohad vagy félelmetes hangokat ad, esetleg mindezeket együtt nyújtja.

Az idő valójában nem telik, csak körbejár végtelen lassúsággal, és újra meg újra ugyanazt az oldalát mutatja, mint a cukrászdák kirakatában az islerekkel és tortákkal megrakott, csillogó tálak.

Futok a gépen, számolom, mennyi kalóriát égettem. Három kilométert kell megtennem. Ez annyi, mintha elfutnék gyalog az otthonomtól az Örs vezér térig. El is képzelem, hogy haladok a jobb oldalon a bicikliúton. De hát hülye vagyok én? Miért nem megyek metróval?

Amikor a saját gyermekemet készültem világra hozni, akkor a nőgyógyász folyton azt mondta: nemsokára szülünk. Aztán: ma szülünk. Sőt, a végén már csak ő szült, és amikor az utolsó pillanatban a gyerek apjával beültünk hozzá, akkor már teljesen kihagyott a dologból.