Vavyan Fable

Az ember legfeljebb a szeretőjét átkozza és isteníti annyiszor, mint a telefont. Nincs boldogság se velük, se nélkülük.

Rohadt ez a világ. Az értelmiség nem engedi meg magának, hogy jókedve legyen. A másik réteg nem engedi meg magának, hogy rosszkedve legyen. És egyik sem engedheti meg magának, hogy egy percre is kijózanodjék.

A halál nem mást jelent számára, mint pimasz kihívást. Pedig az igazi legpimaszabb kihívás maga az élet.

Mindőnkben tömérdek gonoszság és alantasság van. Mégis viszonylag kevesen válunk sérült lelkû, torz paranoiássá. A humán hangoltságú egyedeket nehezebb belevinni a szörnyetegségbe.

Néha azon tûnődöm, megnyikkannánk-e egyáltalán, ha törvényt hoznának, hogy ezentúl csak lényeges dolgokról lehet beszélni. Ha megtiltanák az üres pótfecsejt.

Húsz-egynéhány évesen az ember hajlamos azt hinni, hogy mindenkinél okosabb. Harminc fölött csupán remélheted, hogy mások még hülyébbek.

Élet ez?! Ez?! A harag, gyûlölet, gonoszvágy? Ezek a szánalmas vonások főként a lidércekre jellemzőek, akik abszolút nem tekinthetők sem élőnek, sem embernek. Egy Fulghum nevû író szerint nem az élet értelme a fontos, hanem az életben rejlő értelem.

A pasasok, ha már nagyon szúrja szemüket, hogy otthonuk beporosodott-elzsírosodott, sebtében megnősülnek.

- Azt mondtam, nézz a szemembe! - Most ezért üljek ki a motorháztetőre?

Mintha eltévedtem volna egy labirintusban, amelynek azért vágtam neki, hogy végül fényre s magamra leljek, fellélegezhessek.

Azt reméltem, az idő múlásával könnyebbé válik a teher, hogy felvirrad a nap, amelyen igazából nélküle ébredek, amikor már nem csak fizikailag, de mindenestől eltávolodik tőlem, kivész belőlem; elmúlik rólam, akár egy gyönyörû átok, amely valamennyi borzongató szépsége ellenére mégiscsak átok.

Az ember lelke olyan, akár egy magára hagyott óangol ház, parkkal. Látszólag lakatlan, és mégis eleven; ám furamód ködlő, fehérellő, el-elsuhanó lények népesítik be. Másfélék leledzenek a pincében, a padláson, a szalonban s a hálószobában, és megint másfélék a smaragdra nyírt gyepen, az ódon fák odvában és a tövises cserjésben.

Egyik szerelem a másikat nem pótolhatja, mert mindegyik másképp egyetlen.

Saját bőrömön tanultam meg, hogy egy aktív elmebajos az életem árán sem látja be, hogy beteg.

Már fiatalon ráébredtem: az idők kezdete óta imádjuk szapulni a külső világot. Holott valamennyiünk mûve, képmása a kor, amelyben élünk. Mert tettünk érte, vagy mert nem tettünk ellene.

Addig nem tudsz továbblépni, míg a gyûlölség tölti ki napjaidat. Sokan megfeneklenek az irigységben, haragban, féltékenységben. Mire mennek vele?

- Nem utálhatsz! - Miért? - Mert ahhoz előbb szeretned kéne.

Ha valaki elég bátor és kevéssé lusta, akkor nem muszáj belemerevednie az életkorába, pusztán azért, mert a társadalmi sztereotípia szerint hatvan év fölött kezdődik a járó- és hímzőkeret társaságában letöltendő dédi-életszakasz.

Manapság a média csinál egy gyereket, azaz egy csillagot, azért, hogy agyoncsépelje, megölje. Végül meggyászolja, mert ez is a só része.

Sosem fogok betelni veled, mindhalálig szeretlek, totyakosan is kívánni foglak.