Ugrás a tartalomra
A hullazsákok a kórházon túlra is követnek. Látod őket álmaidban, amelyekből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad. És egy idő után akkor is, amikor csak behunyod a szemed. Ott fekszenek, hidegen, mereven, néha megmozdulnak, néha nyögnek, néha a neveden szólítanak. És néha nem tudsz máshogy gondolni rájuk, mint a saját hibáidra, olyan dolgokra, amelyeket talán megelőzhettél volna, ha egy kicsit körültekintőbben, okosabban, jobban döntesz, ha kicsit gyorsabb vagy, ha kicsit jobban koncentráltál volna, ha kicsit többet dolgoztál volna, ha, ha, ha...
Kapcsolódó idézetek
-
Gyakran kívánom, hogy ha más hozzád nyúl,
az érintésétől rázzon ki a hideg,
a simogatás is nyúzza a bőrödet,
tested lökje ki magából az ő testét.
Aztán amikor végre magadra maradsz,
kerüljön el az álom, emésszen téged is,
vajon hol és miért siklott félre minden,
jobb pillanataidban pedig azt latolgasd,
a károk valóban helyrehozhatatlanok-e.
Ne legyen egy perc nyugtod se:
mi van, ha nincs vége,
ha érzéseim irántad,
ha érzéseid irántam
soha el nem csitulnak.
-
Lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom, és nem bírom elviselni az emlékeidet. (...) Ha csak cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel.
Szabó Magda
-
Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedett, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább. Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen és fog is még történni, ebben biztos vagyok.
Paulo Coelho
-
Ha felállsz a helyedről, elhaladsz mellettem, téged nézlek, téged figyellek; ha átsuhog a szobán a ruhád, majd elakad a szívem, ha kimégy a szobából, minden szavadat felidézem, még a hangodat is, ahogy mondtad; ezen az éjszakán pedig semmire sem gondoltam, egyre azt hallgattam, hogyan lélegzel álmodban, és hogyan fordultál meg kétszer is...
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
-
Olykor úgy érzem, nem csak a magam terhét viszem... Láthatatlan fájdalmas szálak fûznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami mások reménysége. Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is a mások utolsó éjszakája.
Tormay Cécile
-
A horzsolásokat mindenki alábecsüli. Pedig fájnak. És még jobban fognak fájni, ha alszom rájuk egyet. Semmi sem fogható ahhoz, mint amikor egy derekas verés után reggel fölébredünk. Olyan, mint egy az egész testre kiterjedő másnaposság.
Laurell Kaye Hamilton
-
A gyermek- és fiatalkori betegségek hetei, hónapjai varázslatos időszakok az ember életében. A külvilág zajai, az udvaréi, a kertéi vagy az utcáéi csak tompa zajként hatoltak be a betegszobába. Odabent azoknak a történeteknek és szereplőknek a világa burjánzik, amikről, illetve akikről a beteg olvasott. A láz, amely lerontja az érzékelést, és megélénkíti a képzeletet, újszerû, egyszerre ismerős és idegen helyiséggé változtatja a betegszobát; torz ábrázatú szörnyek rajzolódnak ki a függöny és a tapéta mintáiból, hegyekké, épületekké vagy hajókká tornyozódnak a székek, az asztalok, a polcok és a szekrény, egyszerre elérhető közelségben és nagy messzeségben. A hosszú éjszakai órákon a toronyóra ütései, a néha-néha elhaladó autók zúgása és fényszóróiknak a falakon megjelenő visszfénye jut el a beteghez. Vannak alvás nélküli, de nem álmatlan órák, nem a hiány, hanem a teljesség órái. Vágyak, emlékek, szorongások, örömök rendeződnek labirintussá, amelyben elvész és eligazodik és megint elvész a beteg. Vannak órák, amelyekben minden lehetséges, a jó éppúgy, mint a rossz. Mindez alábbhagy, ha a beteg jobban érzi magát. De ha a betegség elég sokáig tart, akkor a betegszoba átitatódik, és a lábadozó, akinek már láza sincs, eltéved a labirintusban.
Bernhard Schlink
-
A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserû haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alábbadja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.
Ottlik Géza
-
Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, nem. Ebben a szörnyû, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szûk börtönben élsz.
Sylvia Plath
-
Elmélkedni csak egymagamban tudok, és ami egy külső szemlélőnek órákig tartó egy helyben ülésnek tûnik, az nekem az érzéseim gondolatokká transzformálása, hogy így mindet átnyálazva betehessem őket a megfelelő fiókba. Ha ezt hosszú ideig elhanyagolom, akkor egyre jobban eluralkodik rajtam egyfajta dekoncentráltság, sőt mentális zûrzavar, ami leülepedve végül homogén búbánatot terít szét.