Abban merül ki a fejlett világ emberének élete, hogy ehessen, ihasson, alhasson, állandóan fogyasszon, vásároljon valamit. Erről szól számára az adventi várakozása is, esze ágában sincs üdvözülni. Nem is gondol erre. Ezért is válik magányossá.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember sok mindent képes nélkülözni: az ennivalót, a vizet; de fény nélkül csak lekushad, és várja a halált, mintha a sötétség kiszívná minden életerejét. Simun Vrocsek
2. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerûen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyûjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Márai Sándor
3. A magányos ember nem érti meg létének célját és értelmét, de amikor eggyé forrt a teremtő néppel, a természettel, az egész világgal, a múlt és a jövő reményével - akkor feltárul előtte az a gazdag forrás, melyből táplálkoznia kell, hogy kiapadhatatlan erőre tegyen szert munkájához, létének szükségességébe vetett hitéhez. Andrej Platonov
4. A magányos, félre való élet, az elzárkózás a világtól elzár a gondolkodástól is. Kármán József
5. Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet. S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni, s mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba, a filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk. De hiába! Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást, s a lélek elerőtlenedik. Charlotte Bronte
6. A szenvedés elkoptat reményt és hitet; magányos marad, nincs rá magyarázat. Albert Camus
7. Az ember az időt és a jelent nem ajándéknak érzi, hanem akadálynak, magában való értékét tagadja, megsemmisíti, gondolatban átugorja. A várakozás, amint mondják, unalmas, hosszúra nyújtja az időt. Éppúgy, sőt még inkább azonban azt is mondhatjuk, hogy megrövidíti, mert időtömegeket nyel el anélkül, hogy azokat önmagukért átélné, kihasználná. Úgy is mondhatnók, a várakozó, a csak várakozó olyan nagybélû falánkhoz hasonlatos, akinek emésztőtraktusa tömegesen hajtja át az ételt, anélkül, hogy tápláléktartamát feldolgozná, hasznosítaná. Tovább is mehetnénk és azt mondhatnók: ahogy az emésztetlen étel nem erősíti az embert, úgy a várakozással eltöltött idő nem öregíti. Igaz, hogy tiszta és vegyületlen várakozás a gyakorlatban nemigen fordul elő. Thomas Mann
8. Az ember, amíg él, egyre csak azon igyekszik, hogy valami maradandót csináljon azok számára, akik a nyomába jönnek. Arra nem is gondol, hogy akik jönnek, azok mindent másképp látnak majd, és mindent átalakítanak, az egész életét átalakítják, és átköltöztetik a maguk új látóköre és egyénisége szerint, és tulajdonképpen szinte feleslegessé válik az, amit az ember a jövendő számára csinált, gondolt, tervezett. Wass Albert
9. Az ember lassan elsorvad. Kezdetben törődik az emberekkel, és átadja magát nekik. Aztán az egyformaság, az állandó ostrom, nap mint nap, évről évre, érzelmi eltompulást okoz, és az ember érzéketlené válik. Eltékozolta minden együttérzését, semmi nem maradt belőle sem önmagának, sem a családjának. De az ember ezt eltitkolja. Mivel tudja, hogy együttérzést várnak tőle, együttérzést színlel. De kezdi megvetni magát a képmutatásért. Aztán megideologizálja a dolgot és azt mondja, azért csinálja, mert az embereknek szükségük van rá. De ez is hazugság. Az emberek megérzik a hidegségét. Megérzik a visszahúzódását. (...) És a bûntudattól, amiért él, elfonnyad a lélek.
10. Várni valamire nincs is értelme. Nézd csak meg! A legtöbb ember élete egyébből sem áll, mint várakozásból! Várja, hogy felnőjön, várja, hogy befejezze az iskolát, várja, hogy férjhez menjen, vagy megtalálja a nőt, akit keres, várja, hogy gyermeke szülessen, aztán, hogy az is felnőjön, hogy elkészüljön a háza, vagy megkapjon egy rangot, egy elismerést, és akkor egyszer csak azon kapja magát, hogy megöregedett, és ha rútul jár, mert megbetegszik, akkor onnantól már csak a halált várja. Ennek mi értelme volna? Hol van a pillanat? A perc öröme és boldogsága? Mi végre várják az emberek folyton az időt? Édes gyermekem! Az idő nem eljön, hanem éppen hogy elmegy!