Benyúlnak a lelkünk mélyébe Titkos, nagy ujjak, karmolók. Medrünkben megborzongunk félve: Rettenetes, végtelen ujjak És fölsírunk a süket éjbe.

Kapcsolódó idézetek

1. Vannak sebek Melyeket szívünkön rejtve viselünk Senkinek meg nem mutatjuk Csak magányos éjjeleinken Emeljük az égre csendben És titkon megsiratjuk. Pethes Mária
2. Bennünk él az a leküzdhetetlen vágy, hogy feszegessük a saját határainkat. Beletaszít minket a rideg sötétségbe, ahol a fájdalmak lakoznak, és küzdenek ellenünk.
3. E könnyek, melyek fel-feltörnek, Úgy kínoznak és elgyötörnek, A mosolyunkat megtapossák, De lelkünket tisztára mossák. Szenes Hanna
4. Mind irtózatosan magányosak vagyunk... az élet azzal csúfolt meg minket, hogy nem tudunk egymáshoz hozzáférni, se a gondolatainkat kicserélni, vagy a gyengédségünket kimutatni, szemünkben a halál erősebb az életnél, magával sodor, mint egy sötét szél, melyben panaszló szavunk is örömtelen nevetésnek hangzik... Bensőnkben úgy felgyülemlik magányunk piszka-szemete, hogy zsigereink véresen felfakadnak tőle, sikoltozva futkosnak a világban, míg meg nem döglünk, kísértetszállodákban, bérelt szobákban, a múló szívek örökkévaló menhelyén. Truman Capote
5. S ha elenyészünk végképp odalenn: Melletted nyugszik hamvadó fejem, A néma éjben átkarollak, Porló szivem szivedbe olvad, Együtt leszünk, míg tart a végtelen! Ábrányi Emil (ifj.)
6. Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet. Gárdonyi Géza
7. A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként. Irvin David Yalom
8. Az ujjaim sorra eleresztenek mindent, amit ismerni vélek. A bizonyosság fontos, de jó eséllyel eltakarja elménk elől az igazság fényét. David Owen Russell
9. Bántott a világ... Szíved rejtekén sebzetten hallgatsz, s most töviseivel mélyen lelkedbe váj az értetlen csend. De magányod lassan a végtelenbe foszlik... Láthatatlan karok ezrei ölelnek s felépül benned újra a Rend. Simon András
10. Az én könnyem nagytitkos messze tenger, És én úgy állok partja meredekjén, Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel. És a szemem lehúnyni sem merem, Mert a tengereken sziszegnek az éjek, És elzsibbaszt egy szörnyû félelem; És a szememet kinyitni is félek. És úszni kellene és nem merek, Hiába hívnak messze tengerek; Csak reszketek, vacogva reszketek. Sík Sándor