Ugrás a tartalomra
Gondoltatok valaha arra, hogy kerültünk ide? (...) Mr. Hume, aki a tudományt tanítja, valami őslevesről beszélt, ami tele volt biogázokkal meg sárfoszlányokkal meg szénatomokkal, s ezek valahogy megszilárdultak, és lett belőlük galléros-ostoros egysejtû, a choanocyta. Bár ez inkább úgy hangzik, mint valami nemi betegség, s nem mint az evolúció első láncszeme... De még ha el is jutottunk odáig, még mindig hatalmas ugrás kell, hogy az amőbából majom, abból meg ember legyen, aki gondolkodik. És ami az egészben a legelképesztőbb - függetlenül attól, miben hiszünk -, hogy kezdetben volt a nagy semmi, aztán most mégis itt vagyunk, és a megfelelő idegsejtjeink a megfelelő időpontban kisülnek, és ettől képesek vagyunk döntéseket hozni. És még ennél is elképesztőbb, hogy ezt a sima mûködést, amire oda se kell figyelni, annyira természetesen jön belőlünk, szóval, még ezt is sikerül szétzilálnunk.
Kapcsolódó idézetek
-
Nem mi csináljuk az életet. Még ha kellünk is hozzá, de akkor sem csak rajtunk múlik. Vegyük például az első egysejtût! Egyáltalán nem voltak szülei. Egyszerûen csak lett a semmiből. Összeépítette magát mindenféle vegyi anyagokból, aztán elkezdett élni. Elkezdett mozogni, táplálkozni, szaporodni, meghalni, és azóta sem értem, hogy miért volt erre szüksége. Sokkal egyszerûbb lett volna vegyi anyagoknak maradnia. Miért volt szüksége például arra, hogy meghaljon?
-
Annak valószínûsége, hogy az élet élettelen anyagból kialakuljon, egy, viszonyítva egy olyan számhoz, amelyben negyvenezer nulla van. Elég nagy szám ahhoz, hogy maga alá temesse Darwint az egész evolúciós elmélettel együtt. Nem volt ősleves, sem ezen a bolygón, sem másikon, és ha az élet nem véletlenül jött létre, akkor céltudatos intelligencia van mögötte.
-
Micsoda ostoba dolog az emberi test! Mennyi tudás, emlék, gondolat, terv, minő ritka ital a finom csontedényben - s egy ostoba daganat valahol a zsigerek közt, félrelöki, kiborítja, kilöttyenti a földre, s az ostoba föld beszívja, mint a sáros hó levét.
Karinthy Frigyes
-
Az agy (...) aggasztóan mágikus szerv, hiszen annyi mindent csinál, amiről még mindig nem értjük, hogyan vagy miért csinálja. Mint minden más, atomokból áll, amely atomok a csillagokban születtek sok millió évvel ezelőtt. Mégis többet tudunk azokról a távoli csillagokról, mint az agyunk mûködéséről, az egyetlen micsodáról az egész világegyetemben, ami képes az egész világegyetemről gondolkodni.
Matt Haig
-
A kérdések kérdéseket szülnek. Elképzelhető, hogy mindenre csupán egy válasz létezik? Egyetlen válasz, amely belefér egy mondatba, egy képletbe? Egy olyanba, hogy utána az ember a homlokára csap, hogy hát persze! Végtére a tudósok is ilyesmit keresnek. A nagy, egységesítő elméletet. Az ősrobbanáskor az univerzum egyetlen forró szósz volt. Bumm! Egészen biztosan látványos, de most őszintén, azért a későbbi világmindenség, benne a galaxisokkal, napokkal, üstökösökkel és bolygókkal, amelyeken fajok milliói sétafikálnak, összehasonlíthatatlanul komplexebb.
Frank Schätzing
-
Egy gyermek születésekor látjuk, hogy egy hús-vér emberke kiharcolja magát az anyaölből, de hogy honnan jött, nem tudjuk. Fogalmunk sincs. Ma már ezt nem is kérdezzük. Meggyőzött minket a tudomány, hogy két öntudatlan sejt addig osztódott, míg egy ember lett belőlük. Amikor pedig meghal, látjuk, hogy itt hagyja a szánalmasan elaggott testét - de hogy hová ment, nem tudjuk. A mai ember úgy néz a halottra, mint egy autóra, mely nem mûködik már; a nagypapa olyan, mint egy öreg Trabant: leállt, mert nem lehet már hozzá alkatrészt kapni. Csodálkozol, hogy ilyen szemlélettel az életünk értelmetlen, a lelkünk szorongó és a szívünk boldogtalan?
Müller Péter
-
A főemlős gondolkodik, és a gondolkodás révén marad életben. E mögött a gondolkodás mögött van valami, ami a sejtekből ered, és ez az emberi aggodalom a faj iránt. Ezt néha elrejtik, falak mögé zárják, vagy korlátok mögé rekesztik.
Frank Herbert
-
Mi, akik az élőlények közül emberként jövünk a világra, útravalóul, mint a mesebeli szegény gyerek, mindannyian egy parányi batyut, s a hamuban sült pogácsában választ kapunk életünk korral súlyosbodó kérdéseire. Csakhogy ez a batyu kibontatlan, s így a végsőkre, a legtalányosabbakra - azaz, hogy mivégre születtünk, s hogy miért kell meghalnunk - ki-ki a maga hajlama és lehetősége szerint keres megfejtést, (...) hogy miért kell elapadnia a lélegzetnek, megkeserednie az érkezésünkkor oly gyanútlan boldogságnak.
-
Hát mire vágunk fel, mire az a sok fertőtlenítés, illatosítás, dezodor, arcszesz, ha egyszer bûzlik minden, ami orrunkból, fülünkből, szájunkból, egyéb nyílásainkból származik. A bőrünk varacskosodik, megpetyhüdik, a hajunk csimbókosodik, zsírosodik, kész hányinger az ember, ha engem kérdeztek. Mi hát az ember, hogy Isten mégis megemlékezik róla? Kiloccsantott víz, törött agyagedény, levegőben foszló füst, oszló pára, kósza fing, semmi, a minden semmiségnyi darabja, egy stampi tömény, amint eltûnik a melósgallér mögött.
Lackfi János
-
A vegetációnak évmilliókra volt szüksége, hogy a nyálkát, a méreganyagokat befedje, humuszréteggel, vegetáció-réteggel, oxigénréteggel. Ezért élhet ember a földön. És ez a hálátlan ember éppen ezt a hosszadalmas, kozmikus munkával befedett nyálkát, éppen ezeket a méreganyagokat hozza ismét felszínre. Így válik a gaztett által, melyet a felelőtlen ember elkövet, a világ vége minden idők kezdetévé. Öngyilkosok vagyunk. Városaink rákos daganatok. Fentről jól látni.
Werner Pieper