Ugrás a tartalomra
Könyvekre hajtom le a fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.
Kapcsolódó idézetek
-
Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.
Sárközi György
-
Mint az éjhez a setétség,
Temetőhöz sírhalom,
Úgy hozzánőtt szívemhez a
Szomorúság, fájdalom!...
Szép Ernő
-
Mint a villám tépte, magányos fenyő,
Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér,
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél.
Ismerős Arcok
-
Elfáradtam. Elfáradtam az utazásban, örökké egyedül, mint az ujjam. Belefáradtam, hogy sose volt mellettem egy barát, aki megmondja, hova megyek, honnak jövök s miért. És főleg belefáradtam abba, ahogy az emberek bánnak egymással. Belefáradtam a kínba, amit érzek és hallok a világon minden nap. Túl sok van belőle.
-
Könyvek, mondjátok el nekem, hogyan kíséreljek meg élni! Adjátok vissza a lelkemet, amit megfojt a világ, tanítsatok meg a dolgok tiszteletére és szépségére!
-
Itt állok, és borzadással
Szemlélem hûs boltodat,
S kivánkozó sóhajtással
Ölelem szent porodat,
Hogy még egyszer felolvadnál,
Csak egy gyenge reményt adnál
Hátra levő éltemnek.
Hasztalan! nem jő sirodból
Nem jő világos honodból
Vigasztalás szivemnek.
Kisfaludy Károly
-
A vándor útja véget ért, az út elfogyott. Az éhes nem eszik több ennivalót, a szomjas nem iszik több innivalót. A szem nem lát több fényt, a fül nem hall több hangot. A lélek megmérettetik, mint zöldség a piacon. Testem megtért a hosszú út után, csak nyugalomra vágyik. Ne zavarjátok meg a nyugalmát.
Lőrincz L. László
-
Meghajtom gőgös, vad fejem,
Ziháló mellemen kezem.
A térdem roskad, mint betegnek,
S könnyeim lassan megerednek...
A semmi súlyos érzete
Sziklaként rám ólomkodik,
A lélek veszte, végzete,
Hogy vétkezik, hogy elbukik.
P. Jánossy Béla
-
Vándor vagyok. Zord eszmék vándora.
Gond és harag pusztáit járja lábam.
Lelkemben elvész édes sóhajod,
Mint a madár-hang erdők viharában!
Ábrányi Emil (ifj.)
-
Üres a fejem, a lelkem árva,
Egy nehéz súly húz vissza a magányba,
És hatalmába kerít engem a bánat,
Teljesen felemészt az önsajnálat.