Lassan már a posztmodern "hívei" is azzal kezdik esszéiket, hogy korai a posztmodernt temetni. Ez egy kicsit olyan, mint amikor egy kórházban fekvő aggastyán vállát veregetjük: együtt horgászunk még húsz év múlva is! Ha az illető nem tudta még, abban a pillanatban megérti: jó, ha napjai maradtak. Persze a posztmodern még mindig kap virágot, de már nem az öltözőjébe, hanem a ravatalára.

Kapcsolódó idézetek

1. A posztmodern olyan, mint az afterparty egy autóverseny után, ahol megváltozik a dinamika, és aki utolsó lett, az is jól érvényesülhet. Most az összes mûfaj és zenei korszak összeér egy nagy buliban, keverednek a klikkek, és ezt imádom. Lehet, nem születnek már új mûfajok, de a korábbiak frigyeiből egyedi permutációk igen. Aki ebben a kreatív szabadságban nem látja a szépséget, az vagy dacol, vagy frusztrált és provokál. Beton.Hofi
2. Ha meghal egy szerettünk, akinek a halálára nem számítottunk, akkor nem egyszerre veszítjük el. Elapad a postája, elmúlik az illata a párnákról, aztán még a szekrényekben és a fiókokban őrzött ruhákról is. Lassan-lassan gyûlik össze sok apró részletből a hiánya. Újra és újra azt hisszük, hogy ez az a nap - amikor egy hiányzó részlet úgy szíven üt, hogy azt gondoljuk, most éreztem át, hogy eltûnt, mindörökre -, de aztán jön egy új nap, újabb veszteséggel. John Irving
3. A halált teljesen feldolgozni nem lehet, csak egy idő után elfogadni, hogy a szeretteink már nincsenek velünk. Nekik már csak jobb. Ha ezzel a mentalitással azonosulunk, akkor ez nagyban megkönnyítheti a gyász feldolgozását. Kováts Laura Rozália
4. Ha egyszer átlépünk a holnapba, dobjuk el a tegnap hervadt virágát! De addig újra és újra, együtt hajolva, átölelve, felemelve jutunk előre. Dinnyés József
5. Ellene vagyok a halottégetésnek (...) - erőszakos dolognak találom: a holttest nem olyan nagyon halott valami, mint ahogy hisszük, vagy legalábbis nem lehet tudni biztosan, nincs-e rá szükség: nem is a természetre gondolok, a nitrogénre, ami a növényeknek kell, de hátha egyszer kiderül, hogy nekünk magunknak, a lelkünknek, vagy annak a valaminek, amit így hívunk, fontos, hogy éppen így, ilyen lassan bomoljon fel, ahogy szokott - talán az asztráltest ebből a maradékból szedi össze a maga finom anyagát. (...) Mindennek megvan a maga tempója, időrendje, nem szabad semmit elhamarkodni. Karinthy Frigyes
6. Szerintem az emberek nagy része azt hiszi, nincs rosszabb annál, mint ha valaki haldoklik. Pedig van: ha annak a halálát kell végignéznünk, akit nagyon szeretünk, azzal a tudattal, hogy nekünk tovább kell élnünk.
7. A halottakat el kell temetni, nem ahogy az egyiptomiak tették, megőrizve a testet, hogy a lélek halhatatlanságát biztosítsák általa. Nem! Igazán! Véglegesen! Fordítson hátat a múltnak, csak előre nézzen. Tudja, az idő mindent begyógyít, minden sebet.
8. Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban. De ha átveszik az irányítást, akkor baj van. Helyettük is élni, az önbecsapás. Fölösleges, buta, céltalan dolog. Beteges önkínzás. Száraz Miklós György
9. Azt mondják, hogy ha az élet a vége felé közeledik már, hátralevő rövid utolsó része, ha mindenki más előtt értéktelennek is látszik, drágább a tulajdonosának, mint az előző évek mind, bár rég elhalt öreg barátok emlékezete fûződik is hozzájuk, sőt fiataloké, - talán gyermekeké is, akik elszakadtak tőlünk és oly tökéletesen felejtettek el minket, mintha szintén meghaltak volna. Charles Dickens
10. A helyreállíthatatlan veszteségeket meg kell gyászolni, meg kell siratni, de utána sokkal könnyebb szívvel tudunk majd továbblépni a jövőbeli lehetőségek gazdagsága felé. Sohasem késő. Feldmár András