- Lehet, hogy a szüleink ültetik el bennünk a félelemmagokat? Ahogy végiggondolom, minden rettegés forrása visszavezethető a gyermekkorra. Talán a neveltetés formálja a félelmeinket? - Meglehet. De kár a szülőket okolni. Ha ők hibáztak, nekünk kell kiköszörülnünk a csorbát. Az ujjal mutogatás nem megoldás.

Kapcsolódó idézetek

1. Szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk - magvakat, amelyek velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bûntudaté.
2. Sok gyerek kegyetlensége a felnőttek rajtuk gyakorolt kegyetlenségéből ered. Egy embert nem üthetnek anélkül, hogy ő ne akarna akkor másvalakit megütni. Alexander Sutherland Neill
3. A szüleink (...) aggódtak helyettünk, és ők vállalták értünk a nehéz dolgokat, hogy mi gyerekek maradhassunk. Mindig kinevettük, unalmasnak meg értelmetlennek tartottuk a felnőtteket, pedig megvédtek bennünket, biztonságossá tették számunkra a világot, hogy játszhassunk benne. Nem akarok felnőtt lenni. Charlie Higson
4. A nemzetünk hozzá van szokva a félelemhez. Ha őszinte akarok lenni nemcsak hozzátok, hanem önmagamhoz is, akkor azt kell mondanom, ez nem csak a nemzetre vonatkozik, hanem az egész világra, és nem csak egyszerû megszokás, hanem függőség. Az emberek sóvárognak a félelem után. A félelem mindent igazol. Azt is, hogy fokozatosan lemondunk a szabadságunkról; a végén már azt is eltûrjük, hogy minden lépésünket szemmel tartják, és olyan adatbázisokban rögzítik, amelyekhez egy átlagember soha nem fog hozzáférni. A félelem teremti, meghatározza és alakítja a világunkat, és nélküle a legtöbben aligha tudnának mit kezdeni magukkal. Az őseink egy korlátok nélküli világról álmodtak, mi meg arról, hogy új korlátok mögé szorítjuk az otthonainkat, a gyerekeinket és önmagunkat. Napról napra tovább szûkítjük a mozgásterünket, egy olyan fokú biztonság nevében, melyre hiába is törekszünk. Egy lehetőségekkel teli világot vettünk át az elődeinktől, és összezsugorítottuk. És elmondhatjuk ezek után, hogy biztonságban érezzük magunkat? Mira Grant
5. Az emberek különbözően reagálnak a félelemre. Elítélni ezt túlságosan is egyszerû volna - inkább meg kellene értenünk, honnan jönnek ezek a félelmek.
6. Mindannyian abban hiszünk, amiben a szüleink hittek. Az első pár esztendőben, amikor az elme még mindenre nyitott, teletömik mindennel, és az ember úgy gondolja, a felnőttek tudják, mi történik. Ezért gyenge és sebezhető. És ha később úgy dönt, nem kér a helyi mitológiából, akármi legyen is, annak ára van. A szülők rosszallása, a barátok megdöbbenése, kiközösítés. Olyan, hogy teljesen szabad társadalom, nem létezik. Jack McDevitt
7. A tudatlanság gyûlöletet szül. A félelem az apja, és az elszigetelődés az anyja. Mikor nem értünk valamit, félni kezdünk tőle, és távol tartjuk magunkat tőle. A félelem pedig csak nő bennünk, és néha gyûlöletbe csap át.
8. Amikor a szüleidnek problémái vannak, magadat kezded hibáztatni, még akkor is, ha nem a te vétked. (...) Ha törődni kell velük, a neheztelés érzése is kapcsolódhat ehhez. De te nem akarsz így érezni, és tudod, hogy nem is lenne szabad. Így a végén bûntudat fog el.
9. A félelemmel semmi gond nincsen, mert akár hihetetlen dolgok végrehajtására is képessé tehet minket. Baj akkor van, amikor a félelem olyan erővé válik, amit a kultúránk sugall vagy ösztönöz. Amikor nem egy konkrét dologra irányul, hanem szétterjed, és megfoghatatlan, általános szorongás lesz belőle, elbizonytalanítva az egyént a döntéseiben, a saját értékítéletében. Amely hatására gyanakvóbbá is válunk egymás iránt. Mert ha valóban ennyi veszély leselkedik ránk, nagyon nehéz könnyednek lenni és bárkiben is bízni. Frank Furedi
10. Sajnos a megszégyenítő nevelés kitörölhetetlenül része a kultúránknak. Generációk nőttek fel úgy, hogy kínos volt kimondani a legalapvetőbb emberi érzéseket is. Ennek köszönhetően mindenki jól megtanulta letagadni a problémákat. És aki úgy nő fel, hogy nem vállalhatja azt, amit megél, ami végbemegy benne, az egy idő után nemcsak kifelé rejti el az érzelmeit, de saját maga elől is eltitkolja azokat. Az évtizedeken át tartó önbecsapás pedig az önismeret teljes hiányához vezet, ami miatt rendkívüli módon megnehezíti az ember dolgát, ha végül mégis megpróbál leásni az elrejtett traumákhoz.