Merre és hová menjek most kérdezem magamtól és elindulok bizonytalan léptekkel mint a vakok. Örvénylik az idő hullámzik a tér s íme a megsebzett fák kiégett házak romjai közt merre és hová menjek most.

Kapcsolódó idézetek

1. Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet. Gárdonyi Géza
2. És sebeimet tapogattam, Fájtak, égtek förtelmesen, De mikor kaptam, hogyha kaptam? Hol jártam én, Hát éltem már én? Ki sírhat most tán énmiattam, Ki vagyok és merre megyek? Ady Endre
3. Szeszélyes egy dolog az idő. Úgy tûnik, mintha állandó, egyenletes tempóban haladna, pedig valójában kanyarog, ugrál a víz alatti kövek között, megpihen a csendes mélyedésekben, megposhad a pocsolyákban és a hegyekből vad vízesésekbe veti le magát. Néha pedig mintha nem engedelmeskedne a természet törvényeinek, és hátrafelé haladna, a kezdetet keresve. Sigrídur Hagalín Björnsdóttir
4. Sírok között bolyongva, megcsap Az elmúlás lehellete, Úgy érezem: én se vagyok több, Mint a fa hulló levele! Ha testileg megszûntem élni, Idők vihara elsodor, Anyagom, e csipetnyi por, Benne lehet a falevélben, Nem sejtve: éltem vagy nem éltem. Dura Máté
5. Sötétítőn fák árnyéka lebeg és én el vagyok veszve. Simon Márton
6. Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. Megkövült idő. Haláltalan világ. Nem merek élni. Lélegezni sem. Azt hiszem néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok. Bella István
7. Menekülnöm kellene. Elfutni, mielőtt ellenem fordulnak. De hova fussak? Mi tévő legyek? Vessem be magam az erdőbe, hogy ott pusztuljak? Körülnézek. Az emberek tekintete tele gyûlölettel. Kerülik a pillantásomat. A szájukat lebiggyesztik, félig kihívóan, félig megvetően. Nem fogok az erdőbe menekülni előlük, mert hiszen éppen ezt akarják. Tekintetemet előre szegezem, a bitófára. Celia Rees
8. Azt hiszem, oda megyek, ahova akarok. Bárcsak tudnám, hová menjek. Layne Staley
9. Az idő múlik, nem tudja eldönteni, mire emlékezzek, és mit jobb elföldelni. De ha arra gondolok, hogy kibírtuk eddig, csúszós teleken, behúzott fékkel, többre vágyom, mint amit felérek ésszel. Linn Skaber
10. Az évek végtelennek tûnnek, amíg ott állunk a forgatag közepén, és bizonytalanul tapogatózunk tovább az ismeretlen jövő felé, de ha visszatekintünk a múltra, az az érzésünk, hogy az idő viharos sebességgel robogott el. Jostein Gaarder