Ugrás a tartalomra
Messze nem egyértelmû, hogy hol húzódik az "én" és "a már nem én" határvonala. Mikrobák borítanak bennünket, amelyek életben tartanak, és éppúgy hozzánk tartoznak, mint a májunk. Ugyanezen mikrobák azonban akár végezhetnek is velünk, ha a szervezetünk egy nem megfelelő területére kerülnek. Testünk nem annyira mechanikai elemek, hanem inkább olyan társulások egységeként írható le, amely emlős élőlényként baktériumok, vírusok és más mikrobiális létformák milliárdjait foglalja magában, valamint különös kompromisszumok és tökéletlenségek sokaságát vonultatja fel. A versenyfutás elhomályosítja a határvonalakat.
Kapcsolódó idézetek
-
Általában nem nagyon gondolkozunk el azon, hol ér véget az egyik ember, és hol kezdődik a másik. Rendszerint magától értetődőnek tekintjük - legalábbis a modern, iparosodott társadalmakban -, hogy ott kezdődünk, ahol a testünk kezdődik, és ott érünk véget, ahol a testünk véget ér. A korszerû orvostudomány eredményei, például a szervátültetések azonban kérdésessé teszik az efféle különbségtételeket; a mikrobiális tudományok fejleményei pedig alapjaiban rengetik meg őket. Ökoszisztémák vagyunk, egy mikrobák alkotta és általuk lebontott rendszer, és ennek a jelentőségét csak most kezdjük megérteni.
Merlin Sheldrake
-
A szigorú határvonalak felállítása olykor hasznos lehet tudományos szempontból, de amikor az élet mûködését akarjuk megérteni, az ilyen mesterséges határok akadályozhatnak is bennünket. Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, a vírusokat mi különbözteti meg az élőlényektől, talán érdemes lenne arra koncentrálnunk, hogy a vírusok és az élőlények hogyan alkotnak rendszert.
Carl Zimmer
-
Meglehet, ma már nem borzongunk bele, ha a tudomány nyüzsgő vírusok és baktériumok képét festi elénk, amelyek tudattalanul hajtják végre felforgató tervüket - utálatos, kicsi, gonoszkodó automaták. De tévedés lenne belenyugodnunk abba a gondolatba, hogy ezek idegen betolakodók, vagyis nem olyanok, mint azok a sokkal értelmesebb szövetek, amelyekből mi állunk. Mi pontosan ugyanolyan automatákból állunk, mint amilyenek megtámadnak bennünket - nem különbözteti meg külön glória az emberi antitesteket azoktól az antigénektől, amelyekkel harcolnak; a mi antitestjeink egyszerûen csak ahhoz a klubhoz tartoznak, ami mi vagyunk, vagyis értünk harcolnak.
Daniel Dennett
-
Agyunk és testünk között nincs határvonal - a kettő összetartozik, mint egy kezeslábas felső és alsó része. Folyamatosan kommunikálnak egymással, értelmezik a külső és a belső jeleket, így hozzák létre valóságunkat.
Ruby Wax
-
A testünk még akkor is harcban áll, amikor álmodunk, minden oldalról ostromolják: az idő, az elkopás, a kívülről és belülről támadó betegségek, vírusok és baktériumok, amelyek végül fölébe kerekednek. Végül mindig.
Jannah Loontjens
-
Egyetlen baktérium az agyvízben, és meg vannak számlálva a napjaid. A sejtek erőlködnek, megfeszítve küzdenek azért, hogy megőrizzék a bőr ellenálló képességét, hogy a legparányibb betolakodó mikroorganizmus se kerülhessen a szervezetbe. De elég csak néhány pillanatra halottnak lennünk, és a sejtek, amelyek addig szorosan egymásba kapaszkodtak, feladják, rések támadnak az addig tökéletesen záró szervezet falán. Vége a harcnak, többé semmi sem óvhat és őrizhet meg bennünket a betolakodóktól. Mikrobák seregei állnak bevonulásra készen.
Jannah Loontjens
-
Az emberi test nagyobb, mint amilyennek látszik. A tudományban és a technológiában történt haladás megmutatta, hogy testünk tulajdonképpen önmagában egy világegyetem. Mindnyájan durván száztrillió sejtből állunk, és mindegyik sejtben durván ugyanannyi atom található. Az nagyon sok különálló komponens. Csak az agyunkban százmilliárd agysejt van, plusz-mínusz pár milliárd. Többnyire mégsem érezzük a fizikai énünk szinte végtelen természetét. Úgy egyszerûsítjük a dolgot, hogy nagyobb blokkokban gondolunk magunkra. Kar, láb, lábfej, kéz, törzs, fej. Hús, csont.
Matt Haig
-
Ha magunkat akarjuk körülírni, azt mondjuk: "én az vagyok, aki így meg így gondolkozik, érez és akar, ez a foglalkozása, pozíciója, ennyi és ennyi idős, ilyen, vagy olyan a külseje, egészséges, vagy ilyen-olyan módon beteg." Ezek a dolgok azonban mind megváltoznak, elmúlnak, átadják a helyüket újabbaknak. Önazonosításunk pillérei állandó mozgásban vannak. Időpillanatokba vetett, valódiságot nélkülöző ismérvek. Nem adnak valódi támaszt az "én"-nek, és ezért az "én" mint képzet, nem állja ki a vizsgálat próbáját. Ha ugyanis az egymásnak legszélsőségesebben ellentmondó irányultságokra, érzelmi állapotokra, tulajdonságokra is rámondjuk, hogy "én", akkor hol van a különbség az "én" és a "nem én" között?
Laár András
-
Az emberi test és elme ezernyi apró elemből áll össze, amelyek meghatározzák az egyéniséget és a személyiséget. Nem csak a vonásaim és a hangom különböztet meg a többi embertől. Gondolataim és emlékeim is egyéniek, és megszabják sorsomat. És ez még nem minden. Percenként új információkat érzékelek és dolgozok fel, magamba olvasztom őket és saját tudatot építek fel a káoszukból. De bezárva érzem magam, nem léphetek túl a saját korlátaimon.
-
A korlátok nem a testünkben rejlenek. Sebességünket, erőnket természetesen a testünk határozza meg, de az igazi korlátok, amelyek eldöntik, hogy feladjuk vagy folytatjuk a küzdelmet, amelyek lehetővé teszik álmaink megvalósítását, függetlenek a testünktől. Csupán az elménkén, a motiváción múlnak, azon, hogy mennyire akarjuk az álmainkat valóra váltani.
Kilian Jornet