Nap mint nap találkozunk emberekkel az utcán, akik ugyanúgy éreznek, mint maga vagy én, csak a többség nem tudja, mi is ez. Férfiak és nők hónapokon át járkálnak úgy, hogy nehezen kapnak levegőt, orvosról orvosra járnak, mert azt hiszik, a tüdejükkel van baj. Csak mert olyan átkozottul nehéz beismerni, hogy valami más ment tönkre. Hogy a lelkük fáj, mintha ólom volna a vérükben, és leírhatatlan nyomás nehezedik a mellkasukra.

Kapcsolódó idézetek

1. Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínûleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. (...) És mégis, úgy tûnt, túl tudom élni ezt is. Stephenie Meyer
2. Valami mindig húz, a mellkasom szorít, Nem kapok levegőt, úgy érzem, nem jó így, És akkor van, hogy haza nem akarok menni, Mert otthon azt érzem, hogy összenyom a semmi. Az utcán kóválygok, ha nincsen velem senki, Ha mégis lenne, egyedül akarok lenni. Magam sem értem, mindig el akarok menni, Nincs úti célom, csak a valahova, ennyi. ByeAlex és a Slepp
3. A hiány érzése összenyomja az ember mellkasát, és levegőt se tud venni miatta. Minden összeomlik kívül és belül, ami addig szilárd volt, és az ember azt hitte, lehet rá építeni. Ara Rauch
4. Nekünk, embereknek sok minden fáj, és sokszor nem is tudjuk, mi az oka a fájdalmunknak. Csak ránk telepszik a szorongás, és összezsugorodik tőle a lélek. Fredrik Backman
5. Az emberek nehezen viselik, hogy nincs többé, miben reménykedjenek. Megállnak az utcaszegleten és várják, hogy jöjjön valaki és mondjon valamit. Mindegy, akármit, csak biztasson egy kicsikét. Tormay Cécile
6. Az emberek nap mint nap elviselik az egyedüllétet. Azt hiszik, képtelenek rá, azt hiszik, bele fognak halni, de valahogy az egyik másodperc átsiklik a másikba, összeáll egy órává, egy nappá, egy hétté, és még mindig élnek. Még mindig magányosak, akár a tömeg kellős közepén is. Akár egy társsal, gyermekkel is.
7. Nem tudok létezni. Nem tudok aludni, hónapok óta. De ébren lenni se vagyok képes. Nehezemre esik a levegővétel. Nem tudok enni, folyamatos hányinger kínoz. Dolgozni se tudok. Rettenetesen fáj a fejem. A nyakam. Az ízületeim. A gyomrom. Dobog a fülem. Nincs kedvem semmihez, nem érdekel semmi. Nem látok kiutat. Nem akarom folytatni. Nem vagyok hajlandó, se képes több halálra. Rettenetes már a levegőtlensége a tömegmagánynak. Tisza Kata
8. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
9. Néha elképzeljük, hogy elveszítünk valakit, és arra gondolunk, hogy biztosan nem élnénk túl. Amikor pedig megtörténik, a nap újra felkel, a tüdőnkbe pedig áramlik a levegő. Élünk.
10. Mindenkit érnek azok a bajok, amik téged érnek. Mindazok között az emberek között, akiket az utcán, színházban, munkahelyeden látsz, nincs egyetlenegy se, aki ugyanazokon a szenvedéseken keresztül ne ment volna, mint te -, legfeljebb nem az ajkán, hanem a szívében hordozta el fájdalmait.