Szent György havának tizedik napját megint Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt. Hogy ûzik egymást! melly hamar futnak az üdők A semmiségnek tengerébe! benne van Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt Kezdődtem élni.

Kapcsolódó idézetek

1. Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. Megkövült idő. Haláltalan világ. Nem merek élni. Lélegezni sem. Azt hiszem néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok. Bella István
2. Tavasz és nyár, ősz és tél és tavasz úszik egymás után, úszik az ablakom előtt! Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam az éveket, a szívem néha összecsomózta a rettegés, hogy örökké fogok élni! Edgar Lee Masters
3. Arra gondoltam, mióta élek, készültem rá, hogy a felesége legyek, s most itt vagyunk, közel a célhoz, közelebb, (...) mint bármikor, csak éppen megöregedtünk, s ő éppúgy nem szeret már azzal a szomorú hevességgel, ahogy valaha szeretett, ahogy az én érzelmeim is elfáradtak és kihûltek. Úgy indulunk neki az életnek, mint az útitársak, akik, mikor Isten tudja, merre sodorja a hajójukat a szél, egymásba kapaszkodnak, és elmesélik egymásnak nyomorult emlékeiket, mert ugyanarra emlékeznek, és ugyanarról a szárazföldről tudják, milyen volt rajta élni, míg ki nem csapódtak róla a tengerre, és ugyanazt az eget látták fényleni és kékleni, amikor még nem dörgött. Szabó Magda
4. Együtt evezünk a gondok tengerén, a hajónk már zátony-közelbe ért. Forog az örvény, és messze még a part, ez az, ami felkavart. Próbáljuk oldani a helyzetet, hogy mi az, ami egyszer elveszett. Egy lépés, közel vagyok már, többé nem visz messze az ár.
5. Egy év merült el a semmiség végtelen tengerébe, egy év forgott le az enyészet kerekén ismét. Népek, nemzetek dőltek porba, az elmúlt évben lelték fel síri ágyukat. És én bennem mennyi sok szép remény született az elmúlt évben, és a jövendő mennyi kéjjel, gyönyörrel mosolyog felém! És ezt én mind csak neked, egyedül csak neked köszönhetem (...). Ez az elmúlt év ajándékozta nekem a te hû szívedet, és az új fog majd birtokába juttatni a mindenségnek, midőn bírni foglak téged, hû kedvesem. Rudnyánszky Gyula
6. Isten hozzád! - Fölvonom már Tépett szárnyú vitorlámat, Vissza, vissza szigetemre, Hûs ölébe szent magánynak S kopár sziklám dacos partján Elnézek majd elmerengve - Mint tapasztalt hajótörött - A morajló végtelenbe.
7. Hiányzol, mint levél a fának, Dideregnek a csupasz ágak. Hiányzol, mint a víz a halnak, Egy kis idő, és belehalnak.
8. Gyûlöltem, mert nekem megadatott, míg ő a hideg földbe kényszerült. Gyûlöltem, mert élveztem, ahogy a forró víz átmelengeti fáradt testemet. Gyûlöltem az életet, amikor ő már halott volt.
9. A semmivel naponta szembenézek. Didergő meztelen szivem nem védi rég igézet. Ember vagyok. Szem és tudat, ki lát, hall, érez, eszmél. Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyûbb lehetnék. Légy ölelő part, menedék veszendő életemben, kevés, ha nem lehetsz elég, de mégse hagyj el engem. Lator László
10. Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni (...), hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be. Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott. Janne Teller