Van mi arany, bár nem fénylik, Van, ki vándor, s hazaér, Régi erő nem enyészik, Fagyot kibír mély gyökér. Lángját a tûz visszakapja, Árnyékból a fény kiszáll, Összeforr a törött szablya, S koronás lesz a Király.

Kapcsolódó idézetek

1. A hamvakból új tûz éled, árnyból fénysugár tör elő, egy lesz újra a kettétört penge s király lesz a koronátlan fő! John Ronald Reuel Tolkien
2. Csoda napok járnak, változik a szél, öröm dala árad, költözik a tél. Szabadul a folyó, megölel a fény, olvad a gond a szívemről, minden az enyém!
3. Elégek én ragyogva fényben, Szétáradok az összeségben, Magamat égbe ragadom, Az ősi honba visszatérek Tisztán és szabadon. Komjáthy Jenő
4. Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve, Csalfa, tünde fényalak, Egy sugár a nap szeméből... Büszke diadalmosoly, Mely a sirvafutó felhőn Megtörik, - de nincs sehol! Arany János
5. Jöjj Magad, jöjj, s alkoss új világot, Óh, te tövis-koronás Király! Áldott a szív, sírjáiglan áldott. Hol jó lelked hû szállást talál. Te mosod meg tiszta hófehérre Bûn szennyétől a szegény szívet. Tévelygőnek Te mutatsz az égre, S meggyógyítod, ki Hozzád siet.
6. Dalolnak már a legények, Fiatalok még és szépek; Nem tudják, hogy ez a múlt, Nem sejtik a háborút, Hogy úgy lesz mindennek vége, Ahogy az ősz fordul a télbe, S mindaz, ami megmarad: Az álmaid s te magad. Ismerős Arcok
7. Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámúl földet és eget; De ifjusága gyorsan elmulik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amig él, Túr és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság mûve van porán. Vörösmarty Mihály
8. Hogy távolodunk: egyre szebbé szépül, S fénylőbben fénylik fel a hegy: a mult, És minden, ami öléből kinőtt, S örök ölébe némán visszahullt. Reményik Sándor
9. Csordultig van telve szívem. Nem ábrándozom többé; hogy csatákat nyerjek; (...) nem irigylem a költők babérkoszorúját; a királyok koronáját. Te az enyém vagy: ez minden dicsőségem; minden boldogságom; a te szerelmed az én babérkoszorúm, koronám s megnyert dicső csatám! Rudnyánszky Gyula
10. Magának nem az a véleménye (...), hogy az ember elég erős jellemmel kell bírjon ahhoz, hogy a Paradicsomot el tudja viselni?! Mint azok a réges-régen élt emberek, akik közül az áldottak sorban ültek a fák alatt, koronával a fejükön... mindig az jutott eszembe, hogy azok a koronák annyira nehéznek látszanak... és aranykoronáikat levetik magukról az üvegesen csillogó tenger előtt... ez egy egyházi ének, ugye? Talán Isten megengedte, hogy levehessék a koronát, mert olyan nehéz volt. Nehéz örökösen koronát hordani. Az ember semmit sem bír sokáig elviselni, ugye? Azt hiszem... Agatha Christie