Téma
Éjszaka idézetek
-
Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem táguló, vagy éppen szûkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk, megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája. Müller Péter
-
Ma este az egész világon sajátos fények vonulnak el; gyertyafényes temetők világítanak bele a ködbe. (...) Ez a hangulat elkel nekünk. Kell nekünk valami, sőt minél több abból a láthatatlan végtelenségből, melyből a lelkek jönnek felénk s melybe a világ is siet; kell, hogy megülje lelkünket az érzés, hogy hiszen az a végtelenség tulajdonképen a mi világunk, s milliószor többen vannak már ott, mint mi itt, s mi is csak egy darabig maradunk itt; azután pedig oda sietünk, hol sokan, mindnyájan és soká, mert vég nélkül leszünk. Prohászka Ottokár
-
Régebben azt gondoltam, a sötétség és a halál feltehetőleg egy és ugyanaz. Azt gondoltam, a halál a fény hiánya. Hogy a halál nem más, mint árnyékvilág, ahol az emberek ugyanúgy vesznek, eladnak és szeretnek, mint általában, csak éppen kevesebb meggyőződéssel. Az éjszaka időlegesebbnek tûnik, mint a nappal, főleg a szerelmesek számára, és valahogy bizonytalanabbnak is. Ebben az értelemben jól összegzi életünket, ami szintén időleges és bizonytalan. Nappal erről megfeledkezünk. Nappal megállás nélkül, rendíthetetlenül megyünk. Ez a bizonytalanságok városa, ahol az utcák és az arcok egyformának tûnnek, de nem azok. A halál lesz majd ilyen. Állandóan felismerünk majd arcokat, amiket soha azelőtt nem láttunk. De a sötétség és a halál nem egy és ugyanaz. Az egyik időleges, a másik nem. Jeanette Winterson
-
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét, és a csillagok semmibe tûnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.
-
A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe. Frances Hodgson Burnett