November idézetek

Ne várd szelíden azt a végső éjt, Tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő, Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt.

Ne várd szelíden azt a végső éjt, Tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő, Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt.

Ne várd szelíden azt a végső éjt, Tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő, Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt.

Maradok tollpihe a szélviharban, Maradok suttogás az őrült zajban.

Mire az ember háromig számol, ismét nyakán a karácsony. Engem mindig elborzaszt, hogy egyik nap még a mindenszentekre emlékeztetnek bennünket az üzletek, másnap azonban már csillog-villog a karácsonyi dekoráció. Szulák Andrea

Elült a por, a napnak már csak vörös emléke hunyorgott az ég alján, de a kertek öreg fái alatt (...), a nádas árnyán, puha, nagy kazlak mellett ott osont már a Sötétség kisebbik szolgája, a Szürkület. Fekete István

Minden fehérré vált, tél-esti fekete-fehérré. A kőkerítés mellett gurulva eszembe jutott a költő, kit ősszel temettünk el, nem elég szegénynek a föld, most a hó is a mellére ül. Méhes Károly

Nyakunkon az ősz! Igazam van, úgy tûnik: rá is tüsszentek. Josza Buszon

Lehet, hogy az ember általában jó, általában együttérző, mégsem általában érzi át a szenvedést. Mert a szenvedés általában nem érezhető át. A második világháború tragédiája nem fogható fel egyben, csakis darabokban. Ezért gondolok ostobának vagy számítónak minden olyan embert, közösséget vagy rezsimet, amelyik azt várja el tőlem, hogy egyformán érezzem át a katasztrófákat. Olvastam a háborúról több száz szakmunkát, visszaemlékezést, láttam sok filmet. Ezek közt akadtak olyanok, amelyek megdöbbentettek. A háború borzalmáról nekem mégis többet mond egyetlen emlékem: a rozsnyói kert végében heverő lódög. Mert az megrázott. Száraz Miklós György

A fenyők mindenütt egyformán búgnak. Csak a bükkök mások. Az egyik így, a másik úgy. Ahányféle fa, annyiféle hangja van. A nyírfák, azok úgy sírnak. Éppen, mintha sírnának. Wass Albert

Első fûtés: megperzselt por szaga. Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást: ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a terjedő vörös árnyék a csontszín villogást. Rakovszky Zsuzsa

Végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk. Weöres Sándor

Õsz van. A lombok még az ágakon kinek panaszoljam el a bánatom Ki érti meg hogy minden mondhatatlan A semmi ágáról is leszakadtam. Zalán Tibor

Egy ideig hallgattunk. A holdfény beszûrődött a borostyán-levelek között, és Lucas elég közel állt hozzám, hogy érezzem az illatát, ami cédrusra és fenyőre emlékeztetett, mint a bennünket körülvevő erdő, mintha mi is valahogy ennek a sötét helynek a részei lettünk volna. Claudia Gray

Felteszem, minden srác életében vannak sötét napok, olyan időszakok, amikre csak könnyes szemmel és csendes borzongással lehet emlékezni. Ha hihetünk a kortárs írók regényeinek, vannak ürgék, akiknél ez gyakorlatilag állandó. Velem, miután a sors meglehetős jövedelemmel és kitûnő emésztéssel ajándékozott meg, elég ritkán fordul elő ilyesmi, de ha ez az éra jut eszembe, igyekszem gyorsan másra gondolni. Merő egy izgalom, elhihetik. Pelham Grenville Wodehouse

A sötétedő eget csodálta, ahogy kifeszített, fekete sátortestét elárasztották a csillagok. Szomorúan mosolygott magányán, de nem sírt, piszkos arcára már odaszáradtak a rég elhullatott könnyek. Csak nézte az eget, hangtalan, lágyan menetelt az idő a képzelet indás vaskapui mögött.

Szertemállott árnyak rég az éjben, s benned is hunyóban már a tûz. Soknak ültél, tudom, az ölében, ahogy most az én ölemben ülsz. Szergej Alekszandrovics Jeszenyin

Állj meg óra, hallgass telefon, Kutya, ne örvendj ízes csontokon. Csendet most, zongora s puffogó dobok: Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók. Wystan Hugh Auden

Hang nélkül koldulok az omladékon, vánszorognak az órák, éj éjt követ - mind nékem táruló sír.

Nyomok után kutatok az emlékezetem szûrőjén át, megpróbálom visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok céltáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek.