A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Õt.

Kapcsolódó idézetek

1. Amíg kerestem az utunkat az esőcseppek között, Addig szép lassan a magány belém mélyebbre költözött. Te letagadtad mindig azt, hogy volt hozzám közöd, De a szemem nem hazudott, mikor könnyekbe öltözött.
2. Ahogyan mások, én is kerestem, Milyen a boldogság, ha végtelen. S jónak hittem, ha behunyt szemmel, Vadulva, csapongva repdestem A színesre hazudott mennyben.
3. Kint az éjszaka leplébe burkolva, mely fekete, mint a sír, bármilyen Istenek is vigyázzák legyőzhetetlen lelkemet, megköszönöm nekik. Az események kegyetlen hullámverésébe keveredve az arcizmom sem rezdült, nem sírtam fel hangosan. A véletlen husángjaitól véres a fejem, de meg nem hunyászkodom. A harag és a könny díszletei mögött átdereng az árnyak ködös foltja. A harag és könny birodalmában derengő árnyak iszonyata az ópium. Az évek fenyegető vonulása, a vágyak és a kényszerek szorítása sem gyengített el. Nem számít, mennyire keskeny a kapu, hogy milyen súlyos büntetésekkel van teleróva végzetem pergamenje, én vagyok a Sorsom Ura, Lelkem Kapitánya. William Ernest Henley
4. A némaság iszonyú teherként nehezedik lelkemre. Majd megjelenik a remény egy mosollyal és ezt susogja: "az önfeledésnek is megvan a maga öröme". Így hát én igyekszem napommá varázsolni a mások szemében lévő világosságot, zenémmé a mások fülébe csengő hangot és boldogságommá a mások ajkán megjelenő mosolyt. Helen Keller
5. Nehéz időszakaim legszörnyûbbikén ott termettek körülöttem a barátaim. Azóta ilyen esetben az első dolgom egyszerûen az, hogy segítséget kérek. Paulo Coelho
6. Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el, Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel, Van, amikor ringat lágyan, és van, hogy elsodor. Caramel
7. Hiányûr ölel, vakká válok... Semmisúlyt feszít körém egy Látnok. Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat boldogságfaló cápákat láttat! Nem látom tőlem bennem az énem. Pálnagy László
8. Mielőtt végképp elveszítlek, még keresem arcod a levelek közt, az ár sûrû sodrán. S várom, hogy kísérjen arcod. Játszottak velem az istenek. Szelíden formált aranyos felhőt, mi lényét percenként váltja, kívántam karomba zárni.
9. Olyan voltam neked, mint egy rossz helyen tett nagy eskü. Újra és újra vissza akartam térni hozzád, pedig megannyi fájdalmat okoztál. Nem is tudom, hogyan kellene ezt elmondanom, mert egyszerûen nem találom a megfelelő szavakat. Kerestelek mindenütt, ahol csak jártam, mindenben téged szerettelek volna látni, és sokszor láttalak is. Te az én sötét életembe behatoló, könnyemből felhőt formáló örömöm voltál. A leghatalmasabb szerelemmel szerettelek. De immár nem remeg tovább a szívem. Most már csillapodik és hagyd, hagy múljon el ez is. Az idők végéig sorsom leszel te, akkor is, ha ezer másik szerelem is jön helyette.
10. Legszebb éveimben, míg gyermek voltam én, És azt hittem, hogy mindig kék az ég, Anyám minden éjjel megfogta kezem, És az életről mesélt. (...) Most befalazott engem a sûrû, sûrû csönd. És könnyek között rejtem arcomat. Anyám lenn a földben földdé változott. Így talán boldogabb.