Ugrás a tartalomra
A kettősség érdekelt, (...) a hirtelen és megdöbbentő felismerés, hogy valami még az, ami és mégis már nem az, ami. Ilyen szituációt a mindennapok csőstül kínálnak. A pillanat, amikor a barátság megszakad, a megfogható perc, mikor a gyermek belelát a sexus erdejébe, a szerelem keletkezésének madárhangolása, a színek átmenetei egymásba, az elhangzó hang semmibe kondulása. Az álomból ébredésre ocsúdás s az ébrenlétből álomba merülés. Ahogy az egyik embernek vadászhajlamai vannak, én inkább a halászó típusba tartozom, ülök a köveken, és befogadom a pillanatot.
Kapcsolódó idézetek
-
És mégis olyan sok minden van, ami csodálattal tölt el: a növények, az állatok, a felhők, a nappal és az éjszaka és az emberben rejlő örök lényeg. Minél bizonytalanabbá váltam önmagamban, annál erősebb rokonságot éreztem a dolgokkal. Igen, úgy érzem, mintha az az idegenség, amely oly sokáig elválasztott a világtól, átköltözött volna belső világomba, és váratlanul kinyilvánította volna, hogy magamnak vagyok ismeretlen.
Carl Gustav Jung
-
Amikor efféle dolgokról olvasok, eltûnődöm: ő vajon ott van-e? Vajon hogyan nevezi most magát? Vajon megvannak-e még a szeplői? Vajon kapok-e még egy lehetőséget? Eltûnődöm, de nem esek kétségbe. (...) Tudom, hogy figyelnek. Nevetésének visszhangja a második napfelkelte, amire naponta ébredek, és esténként érzem, nem csak a csillagok néznek rám az égről.
Jerry Spinelli
-
Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozom, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam.
És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető "homokos, vizes síkságra". Ahol már nincs remény.
Hankiss Elemér
-
A szerelemről megtudtam, hogy van egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb, mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség.
Márai Sándor
-
Létezik egy olyan pillanat, amikor kettesben maradunk egy férfival, és ennek mindketten tudatára ébredünk. Ketten együtt, ez mindig lehetőségeket rejt magában. Belénk hasít egymás jelenléte.
Laurell Kaye Hamilton
-
Leginkább az embereket szeretem megfigyelni. (...) Van valami különleges abban, hogy tanúi lehetünk egy pillanat törtrészének, és megörökíthetjük. Az emberek viszonyulását egymáshoz. Az öröm, a harag, a szomorúság, a boldogság, a csalódottság, a vágy megnyilvánulásait. Mert ugyanezt az érzelmet ugyanebben a formában nem lehet ismét megtapasztalni.
-
Előfordul, hogy az ember azon kapja magát, hogy másképp látja az erdőt. Néha csupán fáknak, amelyekből ház lesz és meleg, amelyek elfedik a föld csupaszságát, és az ember örül ennek. És aztán máskor, mint ma éjjel, a hatalmas, sötét jelenlétét érzékeli, melynek sosem lehet látni a végét; s még az is lehet, hogy nemcsak szélte és hossza van, hanem mérhetetlen mélysége is, vagy valami egészen más. S néha az ember azon kapja magát, hogy a férjét nézi, és eltûnődik: vajon az az egyenes ember-e, akinek gondolja - gondoskodó barát, rossz viccmesélő, aki mégis megnevettet -, vagy vannak olyan mélységei, amelyeket még sosem látott? Mi mindenre lehet képes?
-
A (...) különös ringás, lassan vitte őket a csók elemében, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély, egyszerre végzet és kaland. S mint aki leszédült a valóság partjairól, s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni, s talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé.
Márai Sándor
-
Milyen különös (...), hogy mennyi hasonlóság van a helyek és az emberek között. Egyik pillanatban még sok ember vesz körül, a másikban már egyedül vagy. Az arcok, a hangok semmivé lesznek hirtelen.
-
A gyerekeknek kell egy szemernyi mellőzés, ahogy egy csipetnyi unalom is. A mellőzéstől jön rá az ember a saját jelentéktelenségére, az unalom pedig sokszor elgondolkodásra, fürkészésre, felfedezésre késztet.