Ugrás a tartalomra
Ha valaha elbeszélik történetem, mondják el majd, hogy óriások közt éltem. Az ember úgy dől és kél, akár az őszi búza, de e néhány név soha nem merül feledésbe. Mondják el majd, hogy láthattam Hectort, lovak szelídítőjét, s mondják el, hogy Achilleus korában éltem.
Kapcsolódó idézetek
-
Mindig úgy véltem, az ember olyan, akárcsak a fû tavasszal: erős, egészséges, zöld, és ha eléri a középkort, akkor megfakul. Úgy, mintha ősz lenne, akárcsak a fûszál, amikor bevégzi. Eltûnik, és soha nem tér vissza. Pont úgy, akár egy fûszál. Igen, aki meghal, annak bizony vége. Legalábbis így gondolom, mióta felnőttem.
-
Amikortól írásos emlékeink vannak, de valószínûleg már a neolit korszak végétől fogva, háromféle ember élt a világon: felül, középen és alul lévő. Sokféleképpen osztályozták őket, számtalan különböző elnevezésük volt, számarányuk és egymáshoz való viszonyuk korszakról korszakra változott; a társadalom lényegbeli felépítése azonban sohasem változott meg. Még óriási földrengések és látszólag visszafordíthatatlan változások után is mindig visszaállt ugyanez a képlet, éppen úgy, ahogy a giroszkópnak mindig helyreáll az egyensúlya, bármennyire kibillentik is valamelyik oldalra.
George Orwell
-
Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog. Ma például egy őszi délutánon férfiként és nőként, szeretőként és szeretettként lovagoltam egy erdőn keresztül, sárga levelek alatt; és én voltam a lovakban, a levelekben, a szélben, a szereplőim szavaiban, még a vörös napban is, ami szerelemtől ittas szemeiket lehunyni kényszerítette.
Gustave Flaubert
-
Ismertem a legutolsó és legnemesebb rómait mind közül, aki megmentett egy már elveszett birodalmat, és akit egy császár tőrének hegyén, kínok közt ért utol a halál. És ismertem apró termetû, vérszomjas pajtását, akivel gondtalan gyermekkora alatt játszódott Szkítia tágas és szélfútta síkságain - azt a gyermekkori barátot, aki felnőttkorában legádázabb ellenségévé vált: aki félmillió harcos élén lovagolt; olyan lovasok élén, kiknek nyilai sötét viharként lepték el az eget és erdőtûz gyanánt pusztítottak el mindent, mi útjukba került.
-
A hûvös, csillogó hópelyhek azonban elbûvölték. Gyakran ácsorgott az utcán átfagyva, s kezét kinyújtva figyelte, ahogy csupán a bőre melegétől egyszerû vízzé olvadtak el a kristályok. Hideg és meleg - a természet örökkévalóságig tartó, kiszámítható dominanciaharca. Dominanciaharc, miként férfi és nő között. Ám amíg a hópelyheknek csak a halmazállapotuk változik, az ember néha bele is pusztulhat ebbe a harcba.
Lakatos Levente
-
Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.
Márai Sándor
-
El akarom mesélni milyenek
voltak az erdők
William Stanley Merwin
-
Bántott hó vagy jégeső, kínzott nyár vagy télidő.
Szabad voltam, nincstelen, de sértetlen, ó Istenem.
Lord
-
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták: mégis, talán mégis!
Mégis védik, ami megmaradt, hogy legyen úgy,
ahogy az élet kéri, ahogy senki sem érti, legyen, legyen mégis!
Lesz valaha egy új világ, mely megérti, mi fájt,
mely arról szól, hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Koltay Gergely
-
Valamikor nálatok is, az eposzok, mítoszok és mesék távoli idejében az ember egybeolvadt a tárgyakkal, összeforrt az erdőkkel és a tavakkal. Aztán a civilizáció eltépte ezt a köldökzsinórt.