Micsoda fölséges égiháború A külön lábak együttes dobbanása! Ilyen pompás ütések alatt Szénné sajtolódna erdő, mező. Az ég ekhóját mellünk visszadobja És minden bezárt, pókhálófödte ablak Csörömpölve darabokra pattan.

Kapcsolódó idézetek

1. Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénkőzápor... Ah pokolkín-képes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem... Vajda János
2. Vannak a léleknek félelmetes viharjai, amelyben ég, föld, nap, éjszaka, élet, halál, minden összekeveredik egyetlenegy rettenetes borzalomban. A valóság elveszti jelentőségét. Felfoghatatlan dolgok tiporják le az embert. A semmi viharrá változott, az égbolt elhalványult, a végtelen kiürült. Távol állunk mindentől, a halált leheljük magunkba, csillagokra szomjazunk. Victor Hugo
3. Meghajtom gőgös, vad fejem, Ziháló mellemen kezem. A térdem roskad, mint betegnek, S könnyeim lassan megerednek... A semmi súlyos érzete Sziklaként rám ólomkodik, A lélek veszte, végzete, Hogy vétkezik, hogy elbukik. P. Jánossy Béla
4. Mintha csöndes éjjel Sziporkázó fénnyel, lengő lángsörénnyel Sistergő üstökös tör az égi boltra, Mindent felriasztva, csillagfényt kioltva, Úgy rontasz szívembe, Hódítva s ott egy új világot teremtve! Új vágyak viharát ülteted beléje! Mintha torony dől be nyugvó tó ölébe, Felrázod álmából, fáradt közönyéből; Szétütsz s a sok régi bálvány mind leszédül! Nadányi Zoltán
5. Dörög az ég, a szívem gyorsan ver. A vihar súlyos kézzel úgy visz mindent el, Ahogy az apró porszemet kósza nyári szél. Üres világod - látod, éppen ennyit ér! Vastag Csaba
6. Egymást követve Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak, Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak, Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út. Új házzá régi kő, új tûzzé régi tuskó, Hamuvá régi tûz, és lesz a hamu földdé, Mely máris hús, hüvely és hulladék, Ember és állat csontja, növényi tors, avar. Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek, S ideje az életnek, ideje a nemzésnek S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér, S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét. Thomas Stearns Eliot
7. Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. Megkövült idő. Haláltalan világ. Nem merek élni. Lélegezni sem. Azt hiszem néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok. Bella István
8. Csak egy darabka hús; látatlanul, Kíváncsi szemtől rejtve dobban; Hol viharozva, vészesen, vadul, Hol mélabús, merengő nyugalomban. Egynek szelíden suttogó öröm, Másnak bőszen kiáltó kárhozat. Eszemet rajta hasztalan` töröm: Nem fejthetem meg, óh szív, titkodat. Reviczky Gyula
9. Ugy alszik itt a szellő, Oly nyugodtak a lombok, És nem enyhíti semmi, Csak ég, csak ég e homlok. Oh hogy állitanád meg E hullámit a vérnek, Csak csodás kis kezeddel Te egyszer érintéd meg. Tóth Kálmán
10. Minden asszony csókja összebugyog benned S már sokszor félek, nagyon félek tőled, Mert mi nagyon összebogozódtunk S még minden szabad szálat elkeversz. Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, Mikor énrajtam szörnyû kövek vannak És te könnyû felhőkön heversz! József Attila