Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe.

Kapcsolódó idézetek

1. Szívek, tilos a nagy világítás, S virág sincs annyi már, Elpazaroltuk régi ünnepen; Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, Ki ma este a temetőbe` jár. Hiába, virág sincsen annyi már. Reményik Sándor
2. A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fûzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk. Tompa Andrea
3. A tavasz mindig szomorú, (...) visszahozza az emlékeket. Minden elmúlik, minden megváltozik. Virginia Woolf
4. E könnyek, melyek fel-feltörnek, Úgy kínoznak és elgyötörnek, A mosolyunkat megtapossák, De lelkünket tisztára mossák. Szenes Hanna
5. A keserûség, a bánat szétfolyó felhők az emlékezet egén; egyik-másik még nagysokára is megremegtet, szemünkbe lopja régen eltagadott vagy éjjelre tartogatott könnyûinket. Az öröm ragyogó sugár, mely a könnyeken milliószor áttörve megsokasodik s visszavetődik a legkésőbbi aggkor napjaira. Gaál Mózes
6. A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk. Nem látunk mást, csak a vég kísérteteit, és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését. Kahlil Gibran
7. Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink. Berzsenyi Dániel
8. Hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szivünkben zuhatagok vannak. József Attila
9. Hová merûlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Vörösmarty Mihály
10. A könnyek önmagukért beszélnek, és amikor azt hisszük, hogy már mindet elsírtuk, még mindig csorognak, és amikor azt hisszük, hogy az életünk már csak egy hosszú séta a Fájdalom Völgyében, egyszer csak felszáradnak a könnyeink. (...) Mert ráébredtünk, hogy aki elment, nem vitte magával a napot, és nem hagyott maga mögött sötétséget. Csak elment, és minden búcsú magában hordozza a reményt. Paulo Coelho