Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás: de hősi lesz és nagyszerû, ha majd folytatja más; s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem: utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem. Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván. Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tûz majd korod ormán.

Kapcsolódó idézetek

1. Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban. Kosztolányi Dezső
2. Ha tehetném, az égbe kiáltanék fel, Hadd vigye el a hangom messze a szél! Én látom, de mégsem érem fel ésszel, Csak hamis démonokat kergetnék! Ez ma még fáj, a pokol vár, De holnap nevetve mondok imát! Hogy ez az én sorsom, mert nekem ez jár. Majka
3. De verseim hangoddal telve még, s a tieid az én lélegzetemmel. Van tûz, amelyet eloltani nem mer felejtés, félelem se: égten ég. Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva, rózsaszín, száraz ajkad vonalára! Anna Andrejevna Ahmatova
4. Ó, bár láng vagy virág volna a szerelem, Bár az élet ne volna szertelen, Bár ne volna vágynál szánandóbb a halál, S bár ne volna mind egyforma, szûk verem. Algernon Charles Swinburne
5. Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan, Hát ma se sikerültél: szent életöröm? Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam, S tenyerem húsát vájja a kinlódó köröm. Tóth Árpád
6. És sebeimet tapogattam, Fájtak, égtek förtelmesen, De mikor kaptam, hogyha kaptam? Hol jártam én, Hát éltem már én? Ki sírhat most tán énmiattam, Ki vagyok és merre megyek? Ady Endre
7. Várt rám a szabad ég, s elnyelt a szakadék. Áldatlan múlt az, ami volt. Máshol nincs menedék, lángom csak veled ég. Számomra rég csak te vagy az út!
8. Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen jövőmben a reményt életre gyújtaná; s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben megértené a szivem, s visszhangot adna rá. Alphonse de Lamartine
9. Nagy súlyt cipeltem, aztán hirtelen elejtettem. Hogy így is lehet élni, hidd el, nem is sejtettem, Tûz a tûzhöz, víz a vízhez, te meg énhozzám, Ha megtehetném, még az álmodat is én hoznám.
10. Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámúl földet és eget; De ifjusága gyorsan elmulik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amig él, Túr és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság mûve van porán. Vörösmarty Mihály