Téma
Testvér idézetek
-
Irgalmazz nékem, éjszaka: A szorongva átvirrasztott órák váltságdíjáért. A messzelátszó, babonás kazaltüzekért. Az északi fény és a bombázások tüzijátékaiért. A Haldoklók utólsó kenetéért és az anyjuk hasában növekedő magzatok első rúgásaiért. A bordélyházak rikoltó lámpáiért és az őszi temetők hivogató csendjéért. Az egész világ minden elrontott és újrakezdett életéért.
-
Az a nagy igazság (...), hogy ezen a világon minden lehetséges. Ha nem születésetek óta látjátok már, miáltal megszoktátok minden furcsaságát, csak akkor láthatnátok igazán, hogy micsoda bûvészmutatvány ez a világ, minő lázas álomkép s önkívület, melyet elképesztő rémek és szörnyetegek népesítenek be - vándorló karnevál és utazó cirkusz, melynek végcélja hosszú barangolás után a sárban valami mondhatatlan s felfoghatatlanul vészterhes végzet. Cormac McCarthy
-
Valós válaszokat csak valós kérdésekre lehet adni. Mi értelme van, például, megkérdezni, hogy van-e ennek értelme? Mindig történik valami, és nagy valószínûséggel csak úgy magától nem szûnik meg semmiféle történés. Fölösleges is tudni, hogy miért. Mert ha tudnunk kellene, akkor már rég tudnánk. És valóban tudnánk, nem csak nagyjából. Ami a halált illeti: csak akkor kellene félnünk tőle, ha mi találtuk volna ki. Ne vegyétek komolyan a prédikátorok fenyegetéseit, nem a mi bûnünk. Nem kellene bûntudatot éreznetek amiatt, hogy meg fogtok halni, és rettegnetek sem kellene. Végül is, mi reményünk maradna, ha nem lennénk halandók?
-
A külvilág (...) nem Csipkerózsika: képtelen csendben ülni a fenekén, várva, hogy a távolban kalandozó hercegek visszatérjenek, és újra életet leheljenek belé. A külvilág féktelenül csinálja, amit szokott - a zûrzavart -, még akkor is, ha az ember már éppen kezdett volna megfeledkezni róla. Földes András
-
Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk.
-
Legtöbben milyen nehezen változtatnak azon, amiről pedig régen tudják, hogy nincs értelme. Azért, hogy ne kelljen lépni, inkább magukat is félrevezetik. Kapaszkodnak a biztos rosszba, mert a bizonytalanság megrémíti őket. Titokban sóhajtoznak csak: "Nem bírom tovább..." meg: "Egyszer úgy elmegyek!" - aztán mégsem tesznek semmit. Az afféle néma sikolynak a legtöbben nem tulajdonítanak jelentőséget, hiába ez az ember legőszintébb belső hangja, amit nagyon komolyan kellene venni.
-
Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped a földfelszín fakón. A gabonaövezet csúszik észak felé, a búzatáblák helyét gyapot hódítja el rendre. A sarki jég homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, a túlkelt óceán a partra árad... Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, mi, egynéhány túlélők, a szabvány szenvedésben mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára. Rakovszky Zsuzsa
-
Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derûssé teszi az ébredező halandókat. Derûs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörûségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bûvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat. Nagy Bandó András