Téma
Feleség idézetek
-
Ha minden este ugyanabban az időpontban egy meztelen feneket mutatsz a tévében, az emberek először felháborodnak és panaszkodnak. Ha néhány hónap múlva egyszer csak leveszed a képernyőről a meztelen feneket, és abban az időpontban valami mást mutatsz, újra felháborodnak és panaszkodnak. Méghozzá azért, hogy hová tetted a feneket, amit olyan jól megszoktak? D. Tóth Kriszta
-
Az ember társas lény. Ha azt látjuk az interneten, hogy egyesek így vagy úgy viselkednek, azt hisszük, hogy az a viselkedés "normális", csak azért, mert mások így csinálják. A "Twitter", azaz csiripelés, nagyon találó név a közösségi média üzenetküldő platformjának, amelyet véleményvezérek és elnökök előszeretettel használnak. Épp olyanok vagyunk, mint egy hatalmas madárraj. Amint az egyikünk meglebbenti a szárnyát, rögtön az egész raj a levegőbe emelkedik. Anna Lembke
-
Sokan élnek megszokásban. Érzelmileg leválva. Ismeritek a Pilinszky-mondatot: az ágy közös, a párna nem. És csak kötelességből vannak együtt. Nincs holtomiglan, csak az egyház tanításában. A kölcsönös, lassú, észrevétlenül haldokló házasságban mintha már nem volna semmi új. Ettől még lehet élni. Látni az egyik arcán, a lélegzetén érezni, hogy akarja. De nem teheti meg. Mert a körülmények. Hány ilyen helyzet van, s milyen átkozottul gyûlöletes. S nem tudom, hogy mi is a bölcsesség. Meg hogy egyáltalán érdemes-e annak lenni. Amikor a szíve a gyomrában ver, és a másikban mindig fiatalabbnak látja önmagát. Tisza Kata
-
Minden létező teremtmény ugyanazt a genetikai kódot használja, és mi mindannyian ugyanúgy fejlődtünk ki az ősi földi életformákból (vagy talán egyetlen életformából). Semmiféle különleges vonása sincs azoknak a folyamatoknak, amelyek az emberi lények létrejöttét eredményezték, összehasonlítva azon folyamatokkal, amelyek eredményeképpen csimpánzok, tengeri sünök, káposztafejek vagy egyszerû tetvek fejlődnek ki. John Gribbin
-
Mindegyikünknek meg kell barátkoznia a halál gondolatával, ha valóban jóvá akar válni. Nem szükséges naponta vagy óránként rágondolnunk. De valahányszor az élet útján olyan pontra jutunk, ahol a köröttünk levő világ elhomályosul, és előttünk a távolban világosan feltárul az út vége, ne hunyjuk be a szemünket. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk a távolba, aztán menjünk tovább. Ha ily módon gondolkodunk a halálról, megtanuljuk szeretni az életet. Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd. Csak ha képesek vagyunk - lépésről lépésre - ilyennek elfogadni az életet, akkor válik számunkra igazán értékessé. Albert Schweitzer